Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
CALV IN SYNOD HERALD 19 Az asszony elengedte a fiúcska kezét. A gyermek elkomolyodva nézte az apját, s állt mozdulatlanul.- Gyere ide, fiam. A gyermek megindult. Lassú, tétova lépésekkel ment végig az udvaron, fel a lépcsőn, s megállt az apja előtt. Az intett neki.- Gyere. Végigmentek a tornácon, tova a kis toronyhoz. Ott megálltak. Félkörben látszottak a hegyek, sötéten, némán. A rabonbán azokra mutatott.- Látod ezeket a hegyeket?- Igen, látom, apám.- Ezek közt a hegyek közt a mi népünk él, mióta világ a világ, tudod-e. S kell éljen örökké! Érted, fiam? Komor csengése volt a hangjának, a gyermek nem tudta miért, nem sokat értett az egészből, de megérezte, hogy súlyos, nagy szavak estek a fejére, és súlyuk alatt kigyúlva rebegte.- Értem, apám! A súlyos férfikéz a gyermek vállára szállt.- S minden, amit teszünk, őérettük legyen! Sötéten álltak körül a hegyek, s hallgatták a szót. Sokáig álltak még ott, apa és fia. Egymás kezét fogták, arcuk a hegyeknek feszült. A hegyek fölött fekete füst szállt, kiégett lármafák füstje. Az asszony pedig ugyanakkor ott térdelt a Szűzanya képe előtt. Megindultak a hegyek, egyetlen napon. Tüzet vetettek a templomokra, karóba húzták a papokat. A sóbányákból ebrúdon vetették ki az apát úr népén, s a pénzen vett püspöki alabárdosok bevert fejjel szaladtak az Olt partjáról el. A rabonbán pedig ült odahaza és tűnődött. Szétszedték a lovagok várait. A vajdától lovas legény jött.- Csináljon rendet a rabonbán! A rabonbán pedig üzent vissza.- Jöjjön a vajda, csináljon ő rendet, ha tud! A király megsokallotta végül is a dolgot. Parancsot izent a Csanádi ispánnak, váradi püspöknek s külön szigorú írást a vajdának: menjenek azonnal, s a székek földjén törvényt tegyenek. Küldött nekik sereget is, meg egy tálján papot, aki megvizsgálja majd a dolgokat. A rabonbán sötéten vett hírt a sereg jöttéről Lovat nyergeltetett. A gyermek odaszaladt hozzá.- Mehetnék én is?- Jöhetsz. Apró hegyi lovakon indultak felfele, neki az erdőnek. Szótlanul mentek, elöl az apa, mögötte a fiú. Hallgatag bükkerdők között, sötét fenyők között kanyargóit velük az ösvény, a széltörések málnái közt néha őz riasztott, szarvas menekült csörtetve a sűrűség felé. Napszálltakor a havason voltak. Nagy lusta legelőoldal, szétterpeszkedve a fenyők között: az volt a tábor. Oldalán forrás csilingelt, övig ért a fü. De most letaposva, fekete tüzek nyoma szerte s zagyva hadi nép. Mikor meglátták a rabonbánt jönni, elhallgattak. Akik ültek, felkeltek a földről. Akik mentek valahova, megállották azok is.- No - dobbant le a lóról a rabonbán - megnémultatok? Elcsapta tán hasatokat az idegen pecsenye?- Az csak egészségünkre vót! - vágta vissza egy jónyelvü legény.- Nocsak, hékás, a nagy egészségből halál ne legyen! Szálas legény állt meg a rabonbán előtt. Fekete volt és kemény, dacos állú, villogó szemű. Rámordult az öreg.- No, Kende, megfőzted a levest. A fiatal hallgatott egy percig, sötéten kémlelte a rabonbán arcát.- Jön a király serege, hallom - szólalt azután.-Az jön.- Ellenünk jön.- Ellenetek. A fiatalnak megrándult a homloka, megvillant a szeme.-Úgy? A rabonbán hosszasan, sötéten nézte a körülállókat.- Megkérdeztetek-é engem, mielőtt nekifogtatok? Én vagyok a rabonbán! S ami történt, azt ti tettétek, nem a nemzet!- Mind a népek ott voltak! - szólt közve valaki indulatosan.- De én nem voltam ott! - hördült a rabonbán, s öklével a mellére ütött én nem voltam ott, s király előtt a nemzet én vagyok! Farkasszemet néztek.- Hát harcba megyünk! - csattant a legény.- Király ellen?- Idegenek ellen!- Haza ellen?!- Papok ellen! Villogó szemekkel nézték egymást. Öreg farkas, fiatal farkas.- Romlást akarsz?!- Igazságot akarok! Az öreg farkas vicsorogva kapott a másik után. Megmarkolta mellén a zekét, odahúzta magához, meg is rázta kicsit, úgy sziszegett az arcába.- Igazság nincsen! Érted?! Nincsen igazság! Nem is lesz! Nem is lesz soha! Tanuld meg - hörögte letompított hangon -, tanuld meg, kölyök, amit markolsz, csak az az igazság. Amit markolsz. Ha egy székelyt megölnek, akkor egy székely meghal. Ez az igazság. És ha ezret ölnek meg, ezer pusztul oda, és akkor az az igazság. S ha ezer halott székely helyébe ezer eleven idegen telepszik, hát úgy az lesz az igazság! Érted fickó: az lesz az igazság! Elhallgatott. Sötét, mély hallgatás borult közéjük. Nézték egymást. Szemük mélyéből ezer tapogató csáppal a lelkűk kutatott egymásban s a jövendőben. Sötét este. Magas tűz körül ültek, a lángok szikrázva pattantak fel a puha-bársony levegőégbe, s csillagokat gyújtottak ki odafönt. Lángot fogott tőlük a fenyők között rejtőzködő hold is, és mint varázslatos lidérctűz, lassan a fák tetejére hágott. Sokan hevertek ott kereken a nagy tűz körül s a többi a kisebb tüzek körül, sokan hevertek ott, sok mindenféle nép. Kemény, elszánt arcú férfiak, vad tekintetű pásztomépek. Ott ült a fiúcska is a tűznél, hallgatott, s a lelke tele volt mély, nagy érzésekkel, amilyeneket nagy hegyek s nagy idők adnak fital lelkeknek mindenkoron. Valahol a legelő távoli sarkán pásztor tilinkója szólott. Búsan és vontatottan szólott a tilinkó, mély keserűségek, emberi gondok úsztak a hangján, s a gyermek szeme könnyes lett ettől. A tűznél ritkán esett szó. Már a hold magosán járt, mikor a rabonbán felemelkedett.
