Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD Wass Albert UTOLSÓ ÁLDOZAT Nem lehetett tudni, ki tette az első tüzet. De a fellobanó láng belekapott a száraz, kora őszi éjszakába, s hajnalra Gyergyóban és Csíkban és Háromszékben s tova Udvarhely körül is minden gerincen lobogtak a lángok. A rabonbán talpon állt, s az ágyasház ablakából nézte a tüzeket.-Az Öregisten őrtüzei, Mikolt. Utoljára égnek. A sápadt kicsi asszony felkönyökolt a nyoszolyán. Riadt kék szemei tétova ijedelemmel néztek ki a hegyekre. Sötét gerinceken piros tüzek köszöntötték a derengő hajnalt. Az asszony kiugrott az ágyból, s urához szaladt.- Mi az?! Mit jelent ez a sok tűz?! Jaj, de vörösek...! Megborzongott a vékony hálóköntös alatt. Fáradtan, halkan dörmögte a rabonbán, lelógó, gyér bajusza mögül.- Tüzet. Tüzet jelentenek. És vért. De eredj vissza, fázol.- Félek ezektől a tüzektől... Kik gyújtották őket...? A szikár, sárga arcú férfi belemélyedt a feltörő reggelbe. Tejfehér köd emelkedett a völgyből s nyúlt lassan, fel a tüzek után.- A nép, Mikolt. A nép. Vártam reá. Hűvös szél osont be a nyitott ablakon. Az asszony megborzongott, s visszabújt a takarók közé.- Gondolod, hogy lesz valami ebből? A sárga orcájú, barázdás, komor ember bólintott az ablaknál. Elgondolkozva nyúlt kopott színű ritkás szakállához, mélyen ülő szürke szemei egyre a tüzeket nézték.- Lesz. Vér lesz, Mikolt. Sok vér. Délidőben habos lovon páncélos lovag vágtatott be a rabonbán udvarába. folytatás a 17. oldalról Könyörgök Hozzád Szentlélek Isten, tégy engem ennek az anyaszentegyháznak halálig hű hitvallójává. íme, megújítom Előtted azt a fogadást, amit konfirmációmkor a Te színed és a gyülekezet előtt tettem, hogy az én magyar református anyaszentegyházamnak holtig hűséges, engedelmes és áldozatkész tagja leszek. Kérlek Téged, segíts engem e fogadás megtartására. Ne engedd, hogy hitemet és egyházamatfélelemből, vagy nyereségből, gyávaságból, vagy közömbösségből valaha megtagadjam vagy eláruljam. Magamat, gyemekeimet halálig tartó hűséggel kötelezzem el e drága édesanya szolgálatára és karjaiba hajtsam örök álomra fejemet, mint ahogy áldott karjaiba tétettem, mikor gyermekségemben szülőim könnye s a szent keresztség vize fejemen aláfolyt. Az Úr Jézus, magyar anyaszentegyházam drága vőlegénye, itt áll Előtted a Te ékes menyasszonyod, az én anyaszentegyházam. Benne vagyok én is örökre a Tied, életemben a Te hű szerelmesed, holtomban a Te nyereséged, halavány sugára a Te örök dicsőségednek. Amen. * Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen! Luther- A dézsmát szedő zsoldosokat megtámadták a népek! Mi dolog ez, rabonbán?! A rabonbán elgondolkozva nézte a lovagot.- Nem tisztességes dolog, lovag, annyi bizonyos. Mint ahogy nem tisztességes dolog az sem, hogy dézsmát szednek a néptől, aszályos évben.- Király parancsára történt - vetette föl a fejét a lovag -, nem a te dolgod.- A király messze van, s ha ínségben a nép, az én gondom mégis, nem királyé s pápáé. A lovag összehúzott szemekkel hosszasan nézte a rabonbánt.- Hallod-e, rabonbán, talán te is a gyújtogatok közt vagy? Állta a nézést a rabonbán, szeme se rebbent.-Ha tudnám, hogy haszonnal járnak, s paptól, lovagtól minden időkre megmentődnének ezzel, velük lennék én is, elhiheted.- Vajákosaid rontják a népet, nem mi s a papok. Mi az igazság s a törvény útjait járjuk! Gúnyos, torz mosolygás szalad végig a rabonbán csontos arcán.- Igazság? Törvény? Jól tudod, lovag, ott áll az igazság s a törvény, ahol a kard s az arany állanak. Előbbre zördült a páncélos, s úgy csapott le a hangja, mint karvaly szokott.- Melyik Istent hiszed? Hosszasan, sötéten nézett reá a rabonbán vissza. Lassan felelt.- Amit én hiszek, azt te ne bánjad. Házam mögött kápolnát tétettem, papot is tartok, tudhatod. Többi az én dolgom egyedül, lovag. így mondta a rabonbán, többet nem is mondott. Otthagyta a sváb zsoldost az udvaron állni. Az asszony jött a kápolna felől s vele a gyermek.- Mi hír van, lovag? Nagy tüzeket láttam...- Lázong a pór. Rég nem törtek kerékbe senkit székek földjén, azt érzi!- Imádkoztam a Szüzanyához a szent eklézsiáért... Haragos dörmögéssel szállt nyeregbe a zsoldos.- Lándzsa kell, asszony, nem imádság...! A gyermek elnyílt szemmel nézett utána, ahogy kicsörömpölt a kapun. Lázas sóvárgás lüktetett a szavai között, amikor megkérdezte: - Ugye, háború lesz, anyám? Az asszony szelíden fogta meg a fiúcska kezét.- Nem lesz, fiam. Az Úrjézus megbünteti a gonoszokat, nem lesz háború. Gyere, imádkozzunk. De a fekete hajú vadóc kölyök kirántotta a kezét. Fejét is megrázta, úgy mondta elpirosodva dacosan.- Nem akarok imádkozni. Háborúba akarok menni! Mikolt asszony újra csak elkapta a gyermek hadonászó kezét, magához rántotta szigorúan.- Adok én neked! Vagy imádkozol, vagy átadlak Hilláriuszfrátemek!-Nem! Nem! Nem akarom Hilláriusz frátert! Rángatódzott, tépte magát, el akart szaladni. Mikolt asszony két anyai pofont is kiosztott hirtelen, mikor a tornácon megszólalt egy mély hang.- Hagyd el, Mikolt. Ereszd hozzám azt a gyereket. A rabonbán állt ott fent, és nézte őket száraz, szigorú arccal.
