Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD világ, kell-e megújult nép, kell-e békesség a szívedben, áldás a fejedre? Akarsz-e te fogoly szabad lenni, sötétsében ülő nép világosságot látni, nyugtalan szív békét találni, múlandóság áldozata megragadni az örök életet? Szomorú szív, magyar szív, akarsz-e megvigasztalódni? Egy útja és ára van. Az, hogy te is átalakulj a Jézus Krisztusban. Jézus Krisztus jő, hogy szívünkön át belépjen a magyar életbe. A szív kapu és szól neki az Ige: „Ti kapuk emeljétek fel fejeiteket és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség Királya.” (Zsolt 24,7) Kováts József KARÁCSONY-EST Kezefején apró izzadságcseppek buggyantak, de megfogózott az ágy karjában, nagyot lélegzett és mosolygott. Érezte, hogy biztosan áll a lábán, nem fog kelleni ismét elölről tanulnia a járást. Lassan megindult a szobában. Talpa zsibongott, feje zúgott, a karjait egyensúlyozva lóbálta maga körül. Mindez oly örvendetes és oly új volt számára, hogy meghatottság nélkül nem is tudta elviselni. Leült, tenyerébe temette arcát és sírt. A lábadozó betegnél könnyen megy a sírás. Lassan összeszedte magát, széket tolt a kályha elé, leült és belebámult a parázsba. A szobában káposzta illata terjengett. Barótiné hozta délben. Felmemelte a fedőt és benézett a lábosba.- Istenem - suttogta s a szomorúságtól egészen összehúzódott karácsony estéje van. Míg mellhártyagyulladásban feküdt, mindegy volt minden. A láz letakarta az árva szobát, és nem jutott eszébe, hogy a szőlőhegyek alatt alig él ember. Lehunyta a szemét és a napok kegyelmébe burkolózott. Az orvos, Barótiné és Lajkó, a kutya furcsa összevisszaságban virrasztónak mellette és nem törődött azzal, hogy ég-e a szobában a petróleumlámpa, szellőztettek-e, takarítottak-e, van-e, aki tüzet rakjon, aki elkészítse az ebédjét, letörölje az izzadságát. Nem tudta kellőkép értékelni Barótinénak, a tejesasszonynak önfeláldozó gondosságát. Minden mindegy. Mintha a koporsóban való nyújtozás és aluvás próbái lettek volna azok a napok. De most nincsen mindegy. A semmiség küszöbéről visszalépett. A színek, a hangok és a formák megelevenedtek előtte ismét. Minden kis dolog, amihez köze volt, követelésekkel volt terhes. Felállt a székre és meggyújtotta a körégős, nagy majolikalámpát. Felöltötte fekete ruháját. Megterítette az asztalt, feltálalta magának az ünnepi vacsorát. A vörösbort, melyet az orvos rendelt, az asztalra állította, kenyeret szelt és leült. Kicsit kifáradt, s mielőtt az evéshez fogott volna, mélyet lélegzett. Akkor felemelete fejét az ajtó mellett Lajkó. Ásított, nyújtózott, a farkát csóválta, mellé surrant és hozzásimult gyapjas oldalával. O is ünnepelni akart. Csöndesen falatoztak. Valaki becsapta az utcakaput. Az ablakhoz lépett. Egészen beesteledett. Az árnyékok éltek már csak. A kert fehéren szűrte át a tárgyak körvonalait. Hullt a hó, Az út felől egy férfi alakja kanyarodott a ház felé. Majd eltűnt. Lépései a kőgátoron kongtak már, az ajtónál megállt, majd lenyomta a kilincset kopogás nélkül. Lajkó felugrott, foghúsa felhúzódott, agyarai kivicsorodtak, morogni, majd ugatni kezdett. Mellső lábait az ajtónak vetette. Oda se hederített a csillapító szavakra.- Itt lakik Szabó Zoltán? - hangzott kívülről.- Itt lakik. Ki az?- Tomasics Béla. Csinálj valamit azzal az állattal. Nem merek bemenni.- Te vagy az? Milyen kellemes meglepetés. Várj csak egy kicsit. Megfogta Lajkó nyakláncát, a szomszéd szobába húzta és kikiáltott: „most bejöhetsz.” A másik szobának is volt kijárata. Az udvarra bocsátotta azon keresztül Lajkót. Visszament. Kezet nyújtott Tomasicsnak, de az zsebre dugott kézzel állt előtte mozdulatlanul. Kabátját ki se gombolta. Kalapját se vette le a fejéről.- Mi lelt: - kérdezte ámulva.- Azt is mindjárt megtudod. - Leveleket mutatott: - Te írtad ezeket? Zoltán ránézett a levelekre, kicsit elpirult, majd elmosolyodott.- Én írtam, de hogy kerülnek hozzád?-Azt is mindjárt megtudod. Most jöttem Várady Ilustól. Most már tisztán látom a dolgot. Te a betegséged ürügye alatt idehívtad őt a kéjlakodba. Mi? Hogy látogasson meg? Mi?- Mikor már jobban voltam, csakugyan írtam neki - szólt csendesen Zoltán. - Olyan egyedül éreztem magamat.- Úgy? Egyedül?... - Tomasics szavak után kapkodott. - Szerencse, hogy a kislány nem ugrott be. Jegyezd meg, hogy az én menyasszonyom Ilus. Újévkor tartjuk az eljegyzést. Dühöngve járt fel s alá a szobában. Télikabátját kigombolta, kalapját hátracsúsztatta a fején, kezét nadrágzsebébe mélyesztette, végignézett magán, majd megsimogatta figyegő óraláncát. Arcára gőg ült. Rámeredt Zoltánra, fogai éhesen kivillantak, szeme dühösen lesett vastag szemöldöke alól.- Úgy van... Újévkor - ismételte, hogy jobban élvezze a hatást. Zoltán közömbösen nézte.- Nagyon csodálom. Eddig úgy tudtam, hogy utáljátok egymást.- Ugyan bizony, honnan tudta a fiatalúr olyan pontosan?- Egyrészt Ilus mondta nekem. Másrészt te magad említetted, hogy meg tudnád ölni.- Nem igaz, nem igaz, Ezt sohasem mondta neked Ilus. Ellenben te becsméreltél engemet, A rongyos kétezerhatszáz fizetéseddel. Marakodtál a kiválóbb vetélytársra. Zoltán legyintett:- Ugyan ne beszélj ostobaságokat.- Micsoda? Hogy mondtad? Mondd csak még egyszer! Elszántan közeledett feléje.- Azt mondtam, hogy ne beszélj ostobaságokat. Tomasics marokra fogta a kapukolcsot és fejbevágta Zoltánt.- Piszok fráter - lihegte. Zoltán végigzuhant a padlón. Tomasics az élettelen testre pillantott és önkéntelenül az ajtónak ugrott, de abban a pillanatban kaparás, vinnyogás, majd 1
