Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-09-01 / 9-10. szám
/----------------------------------------------AMERIKAI MAGYAR--------------------------------------------------X REFORMÁTUSOK LAPJA A Kálvin Egyházkerület hivatalos lapja “nőd K P Alapítva 1900-ban X / 108-ik évfolyam 2007. szeptember-október 9-10. szám Kedves testvéreim! Időként felmerül a kérdés: Hogy tudjuk növeszteni a gyülekezeteinket? Egyikünk sem akarja, hogy eltűnjön a templomunk, de mit tehetünk hogy megmaradjunk? Éhez van egy észrevételem: Jézus nem a megmaradásra hívott minket, hanem a szolgálatra. Az első kérdés akkor tehát nem az, hogy „Mit tegyünk, hogy megmaradjunk,” hanem az: „Mire hivott minket az Isten, mi a feladatunk, miért is létezünk.” Máté 28: 19-20 ezt írja: „Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen! ” Először is az a kérdés: megtartjuk-e Jézus parancsát a gyülekezetben? Az egyetlen válasz ami fontos: ha igen, akkor más kérdés nem is fog eszünkbe jutni. Egy érdekesség a Bibliában az, hogy ebben a könyvben minden rész érvényes, részben történelem, részben tanító eszköz és Isten törvényeinek összessége. Ha megismerjük a teljes Bibliát, rájövünk, hogy látható benne Isten akarata és ugyanakkor az ember fejlődése az Isten iránti hitben. Az emberiség lassan jött rá Isten akaratára, voltak idők, amikor az ember nem értette meg Isten szavát, nem volt neki észszerű. De amikor az ember vissza nézett a múltjára, rájött, hogy miért kért tőle Isten bizonyos dolgokat, miért adott parancsokat. Ameddig az ember megtartotta Isten törvényeit, Isten megáldotta teljes életében. De az ember gyengesége (a bűnös önzése) újra és újra arra vezette őt, hogy megkerülje Isten akaratát és a saját terveit teljesítse. Erre talán a legjobb példa, amikor őseink gyakran félre magyarázták Isten rendelését mindennapi életükben, aminek az eredménye az volt, hogy Isten akaratával szembe szegültek. Egy jó példa az „irgalmas samaritánus” története. Tudták, hogy a törvény minden emberre vonatkozott, minden emberről szólt, de a gyakorlatban az emberek csak a saját nemzetségüket tekintették elég méltónak, hogy tiszteljék mint „ember”. Idegeneket, kívülállókat nem fogadtak el velük egyenrangúnak, becsülésre méltónak. Nálunk talán ugyanez az egyik akadály: Máté 28-ban ezt olvassuk: „tegyetek tanítványokká minden népet”, de gyakran a gyülekezeteinkben nem szívesen fogadunk idegeneket. Volt egy ismerősöm, aki említette, hogy barátja meghívására elment az egyik templomunkba, míg várta a barátját, bement leülni az egyik padba. „Foglalt,” volt a válasz, amikor kérdezte (udvariasan) hogy szabad-e leülnie. A következő pádhoz érve, újra „Foglalt” volt a válasz. Megmondta őszintén, ha nem lett volna meghíva, azonnal kiment volna. Vizsgáljuk meg magunkat! Nálunk hogy fogadjuk a vendéget? Köszönünk nekik, vagy sugdosva kérdezzük egymástól: „Hát, ez ki lehet? Mit keresnek itt?” Talán imádkozni jöttek, talán egy igazi keresztyén gyülekezetét kerestek. Nálatok megtalálnák? Vagy tovább küldenétek őket, hogy keressenek máshol? A gyülekezet tagjainak szeretete és magatartása az, ami által rögtön ráismer a „látogató,” hogy keresztyén közösségben van, nem egy „privát klub”-ban, ahol csak megszokásból jelennek meg az emeberek vasárnap reggel. Mi a növekvő, élő gyülekezetnek a nagy titka? Emlékeznek az egyház fundamentumára, ismerik Isten szavait, akaratát, parancsait, és belefoglalják őket mindennapi életükbe. Minden népet (nem csak a MI népünket) elfogadnak mint testvéreket. Gyakorolják a Krisztusi szeretetet minden nap. Ez a nagy titok. Osszuk meg mindenkivel, és tapasztalni fogjuk Jézus ígéretét valóra válni: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ludwig Kálmán Károly, püspök 2007. szeptember 1. Ft. Tőkés László a New York-i templomban
