Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 - Jer vissza! - intett feléje az asszony. Azután vallatni kezdte.- Hogy hívnak?- Jancsinak.- A szüleid hol vannak?- Édesanyámat nem is ösmertem. Az édesapám pedig nemrég halt meg a bányában.- S te miből élsz?- Csak megvagyok - felelt a fiúcska gondolkozva újságokat szoktam árulni, vagy csomagokat cipelni. De két hétig most beteg is voltam, s ma nem volt szerencsém, semmi munka sem akadt egész nap a számomra. Koldulni ritkán szoktam... De most már úgy fáztam és éhes voltam... Isten áldja meg a jóságáért. Hogy megkönyörült rajtam... Mary aszonynak könnyes lett a szeme. Hétéves sincs talán, egykorú az ő kisebbik fiával, s már mennyit szenvedett! Megfogta a kezét, s az autóhoz vezette.- Jöjj velem, elviszlek. Hadd legyen ma neked is szent karácsonyestéd. Jancsika még magához sem tért a csodálkozástól, az autó már robogott is vele a híres, szép Houldson-palota felé. Megérkezve Houldsonné így szólott a feléje siető komomához:- Legelébb is adjon enni ennek a szegény fiúcskának, azután fürdesse meg és öltöztösse fel szép ünnepi ruhákba. Az Erik úrfi ruhái épp jók lesznek neki. A komoma elvezette a talált fiúcskát, a s két Houldson úrfi, Erik és Kurt futottak most az édesanyjuk elé.- Jaj, már alig vártuk! Édesapánk nagyon fáradtnak látszik, féltünk, elalszik, mielőtt hazajössz.- Pedig az baj lett volna. Ott kell lennie a karácsonyfánál. Miért nem játszottatok vele?- Játszottunk a szép színes golyókkal, amiket a múltkor vettél neki, de már ez sem érdekli. Mary asszony belépett az ura szobájába. A férfi ott feküdt fáradtan, közömbösen a díványon, ahol szokott. A kisebbik leánye, Anna ült mellette.- Készen van minden a karácsonyfa körül? - kérdezte Houldsonné halkan a fiatal lánytól.- Igen, édesanyám. Eduard a szalonban, s csak téged vártunk, hogy a gyertyákat meggyújtsa. Eduard a Houldsonék nagyobbik lányának férje volt, s a kisunokával együtt ők is hazajöttek karácsonyra.- Bemegyek én is még egy pillanatra, azután visszajövök édesapát ketten bevezessük. Oh, bár a karácsonyfa jelenteni tudna a számára valamit! - sóhajtotta Mary asszony, és eltávozott. Az első csengetésre már mind a nappaliban voltak. Együtt várt itt az egész háza népe. Jancsi, a kis talált fiúcska is itt volt, de szép bársony ruhájában senki sem ismert volna rá az előbbi maszatos, rongyos kis koldusra. Szép szőke haja oldalt volt fésülve, s nagy sötét szemei várakozó szent izgalommal tapadtak a szalon ajtajára, mely mögül a kis Jézus már jelezte érkezését. Most még csak egy kissé rendezkedik. Feleségére és Anna leányára támaszkodva Houldson, az apa is belépett, mire elhangzott a második csengetés, és feltárult a szalon ajtaja. A szép nagy karácsonyfa ott ragyogott előttük, s a beteg, mintha ütés érte volna, egy pillanatra hátratántorodott. A szeme rátapadat a tündöklő látványra, és a szája rángatózni kezdett, mintha szavakat keresne, de csak értelmetlen, zavaros hangokat tudott visszaadni. Mindez csak pár pillanatig tartott, azután fájdalmas, keserű vonásba torzult el az arca. Majd lehunyta a szemét, és többet nem látszott figyelni semmire. Egy karosszék volt a számára elkészítve, abba leültették, és elébe rakták a sok szép ajándékot, amit nagy gonndal a számára összeválogattak. A begeg azonban mintha nem is látna semmit, csak nézett mereven maga elé, majd elfödte az arcát, és úgy maradt sokáig mozdulatlanul. Mind őt vették körül, s a szép karácsonfának senki sem tudott örülni. A kisunoka is az édesanyja karján hiába kapkodott az égő gyertyák felé. De mégis volt valaki. Jancsika, akivel most nem törődött senki, ott állott egyedül a ragyogó karácsonyfa előtt, a két kezét imára összetéve. S a szomorú csendet egyszerre csak áhítatos, tiszta gyermekhangok hasították ketté. Hálaadón, boldogan, dicsérve szállt az ének, akárcsak ott, a betlehemi szegényes istállóban, a kis Jézuska mellől. Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok: Istennek fia, aki született jászolban, jászolban, O leszen nektek Üdvözítőtök valóban, valóban. Az ének szövegét senki sem értette, talán soha nem is hallottak még magyarul beszélni, mégis mindenki meg volt illetődve, mert megértették az ártatlan gyermeki lélekből feltörő boldog hálaadást. Mind az éneklő kisfiúra néztek, és nem vették észre a mellettük készülő csodát. Már az első hangokra, mintegy varázsütésre, a beteg felütötte fejét, s az elaludt lélek a fénytelen szemekben már ébredezni kezdett. Két kezével a levegőbe kapott, mint a fuldokló az életmentő kis deszkaszál után, s a felnyílt ajkakon át lihegve, mélyen szedte a lélegzetet. Szomjas szemekkel, reszketve figyelte a fiúcska ajkának minden mozdulását, ajkaival ő is utánaprábálta, és mire Jancsika az ének végére ért, bátortalan, érdes és mégis ujjongva remegő hangon repdesedd fel most már az ő ajkáról az imént hallott ének:- Mme-enn-ből az an-gyal leej-jött hozzá-tok pász-to-orok... Az anya s a gyermekek térdre estek a boldog rémülettől. A többiek is megrendülve bámulták a csodát. Jancsika pedig felbátorodva, hogy íme, itt még valaki tud az ő édes anyanyelvén, most még csengőbb hangon kezdte újra az éneket, és a férfi még gyámoltalan, botorkáló hangját mind bátrabban ölelte magához, s vitte, emelte magasba a gyermekhang boldogan sugárzó szárnyalása. Az egész karácsonyi dalt végigénekelték, most már mind a ketten. Azután a férfi, mintha megtalált volna valami rég elveszett kincset, két kezét a szemére szorította és zokogni kezdett. Se ez már nem a kétségbeesettek zokogása volt.- Anyám, édesanyám - zokogta oly forró szenvedéssel, mint ahogy négy-öt esztendős gyermekek szoktak sírni az anyjuk ölében. Senki nem értette, mit sír el olyan keservesen. Csak Jancsika.- Szegény bácsi, miért sír úgy az édesanyja után? - kérdezte a Folytatás a 22. oldalon
