Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 15 „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” Tőkés László: Örömmondás és vigasztalás Temetési igehirdetés Textus: „Az Úr Isten Lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak, Hogy tegyek Sión gyászolóira, adjak nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az O dicsőségére! ” (Ézs 61,1/a. 3) Nagyon szerettétek azt, aki eltávozott „a minden élők útján.” Amilyen nagy volt szeretetetek, olyan nagy most a részvét. Mindenki eljött erre a temetésre, aki szeret titeket és fontos számotokra. Mindenki vigasztalni szeretne: puszta jelenlétével is, együttérző szavaival, megerősítő kézfogásával, csókjával, ölelésével és azzal, hogy sokan segítségetekre siettek ezekben a nehéz napokban, de már a súlyos betegség idején is. Az igehirdető szintén vigasztalni jött titeket, egyháza szolgálatában, mely a vigasz forrása kell legyen a világban. Mindez azonban kevés - bármily nagy legyen is a részvét és az emberi melléállás. Puszta emberi mivoltomban magam sem tehetnék semmit vigasztalásotokért. Magunktól és magunkban egyet tehetnénk: hallgatnunk kellene ott, ahol a halál elnémítja az élet szavát. A kegyelet néma csendjével adózhatnánk csupán - amint ez szokás. És mégis szólok, nem csupán kötelességből, hanem mert „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért..., hogy... örömet mondjak, elküldött, hogy... megvigasztaljak minden gyászolót...” Az egyetlen Vigasztaló küld bennünket. Amint a felolvasott bibliai fejezet címe előrebocsátja: „az Úr szolgájának tiszte”: az örömmondás és a vigasztalás. De valójában Szentlelke által vigasztal meg, aki élettel tölti meg az önmagunkban holt betűket, és lakozást vesz a mi gyászos szívünkben. „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? - hangzik vissza bennünk hitvallásunk első kérdése. Az, hogy akár élek, akár halok, nem önmagámé, hanem Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az ő drága vérén megváltott és Szendéikével biztosít az örök élet felől. „Sorsunk boldog, vagy mostoha, / Ez a szent hit lesz velünk” - énekelte konfirmációjakor megboldogult testvérünk... Méltó, hogy halálakor mi, gyászolók is ebben a hitben keressük a vigasztalást. Mivel vigasztal Isten igéje? Gyönyörű képek gazdag szemléletességével ígér „Sión gyászolóira”: „...ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett...” Mi most van, az: hamu, gyász és csüggedés. Meglepődve vesszük észre, hogy a helyettük ígért korona (annyi mint ékesség), kenet és palást a királyi méltóság szimbólumai. Krisztus királysága fogja felváltani a kereszthordozás nyomorúságát. Halál felett aratott győzelmének és dicsőségének tesz részeseivé Isten. így lehetünk úrrá a halálon, a most a nyomasztó gyász felett. „Por és hamu vagyunk” - így szólal meg első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd. Egy munkában elégett, betegségben megsemmisült élet jelképe a hamu... „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, s ismét porrá leszesz” - olvassuk a Szentírás első lapjain (lMóz 3,19). A halottak hamvasztásának terjedő gyakorlata vigasztalan sivársággal húzza alá az írás szavait. A halál kérlelhetetlen valósága késztette arra a zsidókat, hogy gyászuk jeléül hamut szórjanak a fejükre. És imé, a semmivá vált élet pora, a gyász hamuja helyett ékességet nyújt át az Úr „Sión gyászolóinak,” Krisztus töviskoronája helyett „a dicsőségnek hervadatlan koronáját” (lPét 5,4). János látomásában az üdvözöltek fején „mintegy aranyhoz hasonló koronák valának” (Jel 9,7) - Istennek ékességét csodáljuk most mi is, porban és hamuban. Királyi méltóságunk második jele az „örömnek kenete”. Isten választottad illete meg az Ószövetségben, a királyokat és prófétákat szokták volt felkenni a mózesi törvény szerint. A szokás a római katolikus hagyományokban ma is tovább és. A mi hitünk szerint mindnyájan Krisztus kenetének részesei vagyunk, igaz hit által őbelé oltattunk. A halált „tartósító” balzsammal szemben ez az élet kenete. Gyászruhánk színe a csüggedt lélek szomorúságát hirdeti. „Vessük le már a gyászruhát, / Imádjuk az élet Urát” - így buzdít egyik húsvéti énekünk, „...levetkezvén... a bűnök testét...” (Kol 2,11), a lelkünket elborító csüggedést - pőre életünket a „dicsőség palástjával” ruházza fel a Békesség Fejedelme, hogy „fehér ruhába öltözva” (Jel 7,9) jelenhessünk meg a színe előtt. „Örvendezvén örvendezek az Úrban..., mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény...” ujjong a próféta néhány verssel tovább (61,10). Gyönyörű és beszédes hasonlatai a hit élményének mélységéből fakadnak. „Igazság fáinak”, az Úr plántáinak” is nevezi Sión gyászolóit. „Izráel háza... az Ő gyönyörűséges ültetése" - mondja az Úr szőlőjéről szóló példázatában (Ézs 5,7). Az „igazság fái” jó gyümölcsöt teremnek. „Gyümölcsikről ismeritek meg őket” - egészíti ki a képet Jézus a Hegyi beszédben. (Mt 7,16). Megboldogult testvérünk valóban plánta volt az Úrnak házában (Zsolt 92,14). Üresen maradt helye hirdeti hiányát a templomban. És ebben a családban és a gyászoló gyülekezetben, mely szintén az Úr „gyönyörűséges ültetése”. Krisztus Urunk az Ő dicsőségét nekünk adta. Az Ő dicsőségére éljünk és teremjük a megtérés gyümölcseit, és az Ő dicsőségét hirdetjük most is, a halálban - mert halála: életünk. Ámen. □
