Calvin Synod Herald, 2003 (104. évfolyam, 3-12. szám)
2003-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Hálaadás az elmúlt évért Turgenyev írja egyik nagyon szép elbeszélésében: Az Úr Isten maga elé rendelte az összes erényeket. Egymásután léptek elő a hűség, az igazság, a megvesztegethetetlenség. Jött a szemérmetesség, a részvét, a megbocsátás. Előlépett a szótartás, a jótett és a hála. És így egymásután a többi mind. Valóban olyan társaság, amely méltó az Isten asztalához a vendégségre. Mind üdvözlik egymást, és mind hódolnak az Isten előtt. Csak kettő nem ismerte egymást. Soha nem találkoztak egymással a Földön. Pedig ez a két erény ikertestvér. Az Úr úgy ültette őket, hogy egymás mellé kerüljenek a jótett és a hála, hogy megismerkedjenek. Sajnos nagyon sokszor ez a valóság az életben. Milyen szomorú hiányossága ez az életünknek. Most, amikor egy évvégén túl vagyunk, találkozzék hát életünkben, és ölelje meg egymást az Isten jótettei és a mi hálaadásunk. Boruljunk Isten elé a zsoltár szavaival: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103,2). Be tudjuk-e teljesíteni ezt? Számon tudjuk-e tartani Istennek minden jótettét? Szinte lehetetlen feladatnak látszik, hiszen Isten nagy irgalmát naponként tölti ki ránk, és áldását mindenben érezzük (264:2). Az 0 áldása volt családi életünk boldogsága; az asztalunkon a mindennapi kenyér, az erő, mellyel meg tudtuk harcolni a mindennapok harcát. Isten áldása volt az egészségünk, vagy a gyógyulásunk, a nyomorúságból való szabadulásunk; a boldogság napja, mely életünket beragyogta. A siker, melyet elértünk. Minden, ami körülvesz bennünket, Isten szeretetéről beszél. Ki tudná felsorolni, mi mindent kaptunk csak ebben az évben is „Tőle. Valahol olvastam: „Nincs egy napsugár, mely nem az 0 szeretetének napsugara, nincs egy virágszál, mely nem az 0 szeretetének mosolya, nincs öröm, mely ne az 0 szerető szívének ajándéka volna.” Olyan út az életünk, melyen állandóan megtaláljuk Isten szeretetének nyomait. Véget ér majd minden az életünkben, csak az 0 szeretete nem. Nem erről tesz bizonyságot az elmúlt esztendő? De szállte Hozzá mindezekért hála a szívünkből? Nem kell-e pirulnunk esztendőnk elmúltával, hogy milyen sokszor megfeledkeztünk a hálaadásról? Illik-e azonban mindenki ajkára hálaadó imádság vagy ének? Várhatunk-e hálaadást attól, akinek gyászba borult az élete? Áldhatja-e Istent az, aki gyógyulás reménye nélkül hordozza magában a betegség szúró, gyötrő tövisét talán kicsi gyermekkora óta? Áldhatja-e Istent, aki munkanélkülivé, sőt hajléktalanná lett? Hálás lehet-e az, akinek semmi sem sikerült, és csalódott szívvel nézi mások sikerét és boldogságát? Igenis áldhatják! Nehéz ezt leírni, és mégis le kell írni. Mert kiket mondott az Úr Jézus boldogoknak? Nem azokat, akiknek semmi sem hiányzik az életéből, hanem a lelki szegényeket, az éhezőket, a sírókat. Nem azok lesznek Isten országának örökösei, akiket sohasem próbált meg Isten, hanem azok, „akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében” (Jel 7,14). Szenvedők, sírók, keresztek alatt roskadozók, a szenvedés nem mindig büntetés, hanem sokszor áldott eszköz Isten kezében, mellyel a maga számára akar bennünket nevelni. Sokszor lesz áldásul számunkra a nyomorúság. Nyugodtan írhatom, mert én magam tapasztaltam - nem először - de az elmúlt évben is. Azért: „Áldjad én lelkem az Urat, aki... meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged”. És: „Áldjad én lelkem az Urat, aki... megbocsátja minden bűnödet”. Áldjuk Őt az áldásokért, áldjuk Őt a keresztekért, de áldjuk, ezerszer áldjuk megbocsátó szeretetéért. Minden jótéteményéről megfeledkezhetünk, de erről az egyről ne feledkezzünk meg. Vigyük az elmúlt év minden bűnét Krisztus keresztje alá, és biztosak lehetünk abban, hogy ott a kereszt alatt bűnbocsánatot és soha el nem múló békét talál a szívünk. Milyen jó azt tudni, hogy Isten a bűnt ugyan gyűlöli, de a bűnöst szereti, annyira szereti, hogy Egyszülöttjét is odaadta érte, „és ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” (1 Ján 2,1). A tékozló fiú megtérhet, a bűnös nő ráborulhat sírva Jézus lábára, és kegyelmet, bocsánatot nyer. Isten olyan könyörülő hozzánk, mint amilyen könyörülő az atya a fiákhoz. Könyörülő az Úr. Ezt hirdeti nekünk ez az elmúlt esztendő. És ezzel a hittel indulhatunk az új esztendőben. Ezért, amikor búcsúzunk az évtől, sóhajtsunk hálától túláradó szívvel Isten felé: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről”. Dr. Körpöly Kálmán, Szada Találkoztam Vele - elkérte az úton (Serbán András igaz székely ember emlékének) Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét. Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az (Folytatás a 18. oldalon)
