Calvin Synod Herald, 2003 (104. évfolyam, 3-12. szám)
2003-05-01 / 5-6. szám
14 CALVIN SYNOD HERALD Pünkösd Pünkösd az egyházi év harmadik fő ünnepe. Elnevezése a görög pentakoszté, az ötvenedik szóból származik, mivel húsvét után az ötvenedik napon van a helye a naptárban. Az ószövetség idején aratási ünnep és a sínai-hegyi szövetségkötés emléknapja volt. Keresztyén tartalmáról Lukács tudósít az Apostolok cselekedetei című könyvének második fejezetében. Itt a Jézus által megígért Szentlélek eljöveteléről van szó, aki szélzúgás és lángnyelvek alakjában jelenik meg az apostoloknak. Erő tölti el őket a magasságból, nyilvánosan tanúságot tesznek Jézusról, és megkeresztelnek háromezer embert. Ezzel az eseménnyel veszi kezdetét az egyház történelme, így a pünkösdöt az Anyaszentegyház születésnapjaként tartjuk számon. Jóllehet, az ünnep első, ránk maradt írásos említése csak a II. századból való, egészen bizonyos, hogy ünneplése olyan régi, mint maga az egyház. A középkorban a Szentlélek lejövetelét jelző szélzúgás jelképezésére kürtöket és harsonákat fújtak, a tüzes nyelvek jelképezésére égő kócot, rózsákat és ostyát hullattak a magasból, néhol fehér galambokat eresztettek szét a templomban. A pünkösd valóban fontos ünnep. Beteljesítése, megerősítése a feltámadásnak, az Atyához való fölemeltetésnek, és főleg Jézus maradandó jelenlétének. Tudjuk és tanúsíthatjuk, hogy Jézus a Messiás, a Felkent, 0 az Úr. A nyelvek és népek sokfélesége között is Isten egyetlen népe vagyunk. A külső jelek ideiglenesek, de maradandó az újonnan teremtett valóság: a kicsi, rettegő, bátortalan tanítványseregből Világegyház lett. Ami pünkösdkor történt, az ma is történik: a Szentlélek működik az egyház adottságainak, képességeinek és hivatalainak sokféleségében. A Szentlélek segít terjeszteni az evangéliumot minden népnek, minden időben. „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van ? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva" (1 Kar 2,11-13). Elgondolkodtató, meddig terjed, s meddig terjedhet az ismeretünk határa. Az ismeret, az információ nem luxus, hanem szükséglet. Nélküle az életlehetőségeink korlátozottak, nélküle nem tudunk élni - ezt ismeri fel ma az informatika világa, s megtalálta, és állandóan fejleszti azt az eszközt, amely az információ szerzésében, áramlásában segítségünkre lehet. Korábban a telefont, a rádiót, a televíziót, ma a számítógépet. Ki az ember, mi lakik benne, kicsoda a másik - a társam, a szomszédom, a munkatársam, a barátom, a főnököm, a beosztottam - s mi van a szíve mélyén, a lelkében, az agyában; és ki vagyok én, mi lakik bennem (az vagyok, akinek ismernek, akinek magam tudom, bele illek-e a rólam alkotott képbe, s jogosan ajánlom-e magamat úgy, ahogy ajánlom?) Életbe vágóan fontos, hogy megtudjam, ki a másik, és ki vagyok én. Enélkül nem tudok élni. Mint ahogyan életbevágóan fontos az is, hogy kicsoda az Isten. Az emberiség történelme az Istenről való információgyűjtés történelme. A vallások világa erről beszél. Az ateizmus története - a maga tagadásában is - erről árulkodik. Meg kell tudnom, hogy van-e valaki fölöttem, s ha igen, akkor ki az. Mire számíthatok, ha mozdul, jóindulatúe irántam, függök-e tőle, tartozom-e neki valamivel? Fontos információk, amire életbevágóan szükségem van. Az informatika tudománya itt már nem működik, itt a legjobb eszközök is csődöt mondanak. Marad hát a sötétben való tapogatózás? Pál szava elgondolkodtat: „ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki ami Istenben van, csak Isten Lelke." Ha komolyan vesszük az apostol figyelmeztetését, akkor abból két tény következik: emberré kell válni ahhoz, hogy megismerhessük az embert: ez még rendjén lenne. A második következtetés döbbenetesebb: Istenné kellene válni ahhoz, hogy megismerhessük az embert; ez még rendjén lenne. A második következtetés döbbenetesebb: Istenné kellene válnunk ahhoz, hogy Istent megismerjük - s ez lehetetlen. Itt nem hogy minimális az esélyünk, de kilátástalan a helyzetünk, fölöslegesnek tűnik minden próbálkozásunk. Itt érkeztünk el pünkösdhöz, a Lélekáradás, a Lélekcsere pillanatához. A szervátültetések korában, amikor az ember szinte minden fontos „alkatrészét” ki tudjuk cserélni, úgy tűnik, a lelkét kicserélni nem tudjuk. Kotsis István erdélyi író katartikus élményeket kiváltó monodrámájában az „Árva Bethlen Katá”-ban, az Istennel való nagy párbeszéd
