Calvin Synod Herald, 2003 (104. évfolyam, 3-12. szám)
2003-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 13 „Mert elmúlnak napjaim, mint a füst, izzanak csontjaim, mint a parázs” (Zsolt 102,4) Kifelé menet az ünnepből Cseh György Mottó: az ünnepekre oly sokan kívánnak jót és szépeket, de az ünnepek múltával ugyan ki törődik velünk? Minden népre, de talán ránk magyarokra egy kicsit még az átlagnál is jellemzőbb az, hogy sok mindent csak túlzásba víve tudunk tenni: ünnepkor „böcsülettel” megünnepelünk mindent, születés- és névnapokon, stb. „tisztességgel kiteszünk magunkért”, de aztán... így van ez a karácsonyi ajándékozó, szeretettel telítődő szívvel is, ami aztán lényegesen alábbhagy az ünneptelen napokban, és - többek között - így van ez a húsvéttal is: készülünk rá hosszasan, szó szerint,,kiböjtöljük”, hogy végre aztán bőséggel ünnepeljünk. De aztán, ünnep múltával, hangulatunk leereszkedik, figyelmünk, búzgóságunk és sokszor szeretetünk is alábbhagy. Régen megállapították már, hogy a magyar szalmaláng-lelkületű nemzet: nagyon ég, ha ég és füstölögve porlad, ha már nem lángol. Az a másik szomorú eset is gyakorta megesik, hogy az ünneplésünk „ balul”üt ki, azaz a lényeget szem elől tévesztjük és valami más, nem odavaló kerül a figyelem középpontjába. Hány temetést látunk, ahol a könnyek elhomályosítják a Vigasztaló Szentlélek jelenlétét...? Hány esküvő cicomája vakítja el a házasulandó fiatalok felfogását az életben reájuk váró reális nehézségektől? Hány diplomaosztón feszül képmutató, keserű irigységet leplező mosoly a meghívott szomszédok arcán...? Hány születésnap csap át örömteli ünneplésből, hálaadásból ivászattá, dorbézolássá, rosszabb esetben késdobálássá...? Sok, nagyon sok! S még az is könnyen előfordul, hogy az ünneplésből menet közben egyszer csak elegünk lesz, mert „ túl sok volt hirtelen”. Alig várjuk, hogy elmúljanak a kényszerű és túlzásba vitt sütés-főzéssel, nagytakarítással megelőzött ünnepnapok, amikor „illett” és „kellett” kitennünk magunkért. Bizonyos mértékben mindezek (is) benne vannak az emmausi tanítványok történetében. Ok is felmentek Jeruzsálembe az ünnepre, ahogy „illett" és „kellett”. Ok is belefáradtak a felmenetelbe, vagyis az előkészületbe, mint ahogy mi is belefáradunk a karácsonyt megelőző szent adventi időt vásárlási lázzá torzító bronz-ezüst-aranyvasárnapokba. Aztán ők is eltévesztették az ünnep lényegét: nem értették meg, hogy „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? (Lk 24,26). És mindezektől megterhelve, csalódottan, üresen, élmény nélkül bandukolnak haza, alig várják, hogy jöjjenek újra a szürke hétköznapok, mert nekik is az a véleményük, amit egyszer valaki más így fogalmazott meg nemrégiben: „ebből a pocsék ünnepi strapából elegem van”. Egy sikertelen, eredménytelen, örömtelen, szomorú, csalódással teli fárasztó ünnepből mennek hazafelé: Jézus meghalt, hiába jöttünk, hiába fáradtunk, maradtunk volna inkább otthon... Mintha ma valaki ezt mondaná: rászántam a vasárnap délutánomat, elgyalogoltam a stadionig, kiálltam a hosszú sort, megvettem a drága jegyet, de a csapat rosszul játszott és a végén ki is kapott - most aztán se pénz, se öröm, csak a nyomasztó fáradtság és holnap reggel megint melózni kell... Jézus megsajnálja őket, pontosabban szólva nem akarja elveszítem azokat, akik félreértik az 0 ügyét és tetteit. Utánuk megy, melléjük szegődik és elmagyarázza nekik, hogy „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. ” (Ézs 55,8) Azokra, akikre tényleg igaz ez a nem túl dicsérő megállapítás: „Ó, ti balgák!Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhigygyétek, amit megmondták a próféták!” (Lk 24,25), azok kedvesek neki, azokat meg akarja menteni, azoknak igazi örömteli életet akar adni. Ezért jött és ezért támadt fel újra mindannyiunkhoz Jézus és magyarázza, magyaráztatja az 0 szent ügyét, az üdvösség megszerzésének sokszor emberileg érthetetlen, felfoghatatlan, de mégis egyedül lehetséges és eredményes útját. És még abban is hasonlatosak az emmausiak, hogy ők is „illendő” módon behívták a melléjük szegődött vándort és „kellően" megterítették az asztalt számára. Még mindig nem ismerték fel Jézust, még mindig a test táplálása körül forognak emberi gondolataik, de Jézus ezzel a félrehangolódott ünneplésükkel együtt is „asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta ” (Lk 24,30). Milyen türelmes! Az ember a testit erőlteti, 0 pedig a Lelke táplálékát adja! Lehet, hogy az idei húsvétkor is sokszor halljuk majd: illik templomba menni az ünnepre, legalább egyszer az évben húsvétkor, és kell, hogy legyen sonka az asztalon, mert az jár a böjti koplalás után, lehet, hogy húsvétkor nem igazán annak lényegével, az elvégzett krisztusi váltsággal és feltámadással törődtünk a legtöbbet, lehet, hogy minderre csak most döbbenünk rá, ezeket a sorokat olvasva, de ne keseredjen el senki: fogadjuk el Jézus felajánlkozó, hozzánk szegődő szeretetét, mondjuk mi is azt neki, amit a halálosan rossz hangulatukból magukhoz tért emmausiak: „Maradj velünk” (Lk 24,29). Amen. Mégha fájdalmas is, de mégsem újdonság a megállapítás: Jézus Krisztust sokan félreismerik, sokan nem ismerik fel Benne a Megváltót, sokan pedig nem is akarják megismerni. 0 mégis szeret mindenkit, főképp minket, bűnösöket. Isteni szeretete és messiási hatalmassága legjobban abban nyilvánul meg, hogy mindenkiért egyformán ment a keresztre és még onnan is szelíden szól vissza: JÉZUS PANASZA Ti Mesternek hívtok és nem kérdeztek engem. Útnak neveztek - és nem jártok rajtam. Világosságnak hívtok - és nem néztek reám. Életnek neveztek - és nem kerestek engem.
