Calvin Synod Herald, 2000 (101. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD KÖSZÖNTÉS A Magyar Reformátusok Negyedik Világtalálkozója alkalmából Budapest, 2000. június 30. Nagyrabecsült Elnök Úr! Nagyrabecsült Miniszterelnök Úr! Szeretett Atyák és Testvérek! A mai napon ünnepet ül szívünkben az öröm és a fájdalom... Örömünkben poharunkba csordul az égő gyötrelem könnye..., s arcunkat meglegyinti a várva várt víg esztendő és boldogabb jövendő ezerszínű szárnya... A Himesudvar, a Tündérkert, az álomszép Árpád-medence Kárpát-kemencévé változott..., ahol otthon is idegenek vagyunk... Sírunk, mert van miért és kiért, hiszen nemcsak a múlt, a jelen, hanem a kérdéses szebb jövendő pernyéjét is utunkra és szemünkbe söpri a vihar..., és a lágy esti szellő... Megmérettünk..., darabokra szggattattunk... Mint oldott kéve, széthult nemzetünk... Temetőben járunk itt és a határokon kívül is..., temető lett a Tisza is, pedig még ki sem virágzott... Nemcsak fekete, méltóságteljes koporsókat rejtünk a könnyel s vérrel öntözött drága ősi földbe, hanem pehelykönnyű, apró, fehér millióit is..., azokét, akik még nem is éltek, de már meg kellett halniok. mert sem e honban, se pedig anyjuk kebelén nem volt számukra hely... Lassan az se lesz már, aki utolsó útunkra elkísérjen minket..., vagy nem is érdemeljük meg, hogy a megszentelt föld, melyhez olyan sokszor hűtlenek voltunk, eltakarjon, s melyet időnként oly könnyelműen tál lencséért adogatunk el, jóllehet a költő régen megmondotta: El ne add az ősi házat, el ne add az ősi telket... Ritkuló sorokban égőszívű honfiak megsebzett kebléből tör fel az egzisztenciális érzés, mikor a Szózat akkordja csendül: „itt élned, élned s halnod kell... ” Az ezer év alatt oly keveset éltünk, folyton csak pusztultunk, veszünk... Ha csak magunkra néznék, reménytelen lenne az életünk. Az Úr, Aki teremtett bennünket is, nem hagyott el...! Benne bíztunk eleitől fogva... Szent Fiát küldte hozzánk is, hogy Őt kövessük, irányítása szerint éljünk, hogy ne csak a múlt, hanem a jövendő népe lehessünk! Most, mint az elmúlt ezer esztendőben is, Ő volt, és Ő, az Elet Fejedelme, a mi reménységünk. Az Ő nevében gyűlt össze, immár negyedszer, Magyar Református Egyházunk népe, bűnbánatot tartani és megerősödni... Akié az Úr, és aki az Úré, azé a jövendő! Ezért jöttünk össze, mint nemzet és egyház, hogy az Ő közelében megerősödjünk, megéledjünk, tespedésünkből felébredjünk, feltámadjunk a halálból, s gyógyítgassuk a mi és a mieink saját sebeit is, hogy ne a pusztulás, hanem az Elet és a jövendő népe lehessünk! Vissza az Úr Jézushoz, egyház és nemzet, s kérjük, állítsa helyre köztünk királyságát, hogy ne legyünk jövevények és zsellérek hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek... (Ef. 2:19). Ne sántikáljunk sokfelé, valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel... (Kol 2:4), De te maradj meg azokban, amiket tanultál és amik reád bizattak, tudván, kitől tanultad (2Tim 3:14). Ne kövessük se keletet, se nyugatot, hanem csak Krisztust! Maradjunk hívek atyáink hitéhez, történelmi egyházainkhoz, melyekben patinás iskoláink képznek tiszteletes és tudós őrállókat szeretett népünk pásztorolására. Ezért: Ne hagyjátok a templomot, ne hagyjátok az iskolát! - amint azt a költő is rég megmondotta már, mert iskola nélkül nincs egyház és egyház nélkül nincs nemzet...! Kire bízhatnánk legdrágább kincsünket, gyermekeinket, ha nem saját magunkra és nagyhírű egyházi iskoláink nevelésére...? Iskoláink visszaszerzése legyen elsőszámú feladatunk!!! Maradjunk hívek atyáink erényeihez, erkölcséhez, múltjához, hogy a sír szélén is diadalmasan énekelhessük: Nincs már szívem félelmére. Erős várunk nekünk az Isten, Tebenned bíztunk eleitől fogva. Egyedüli reményem, óh Isten, csak Te vagy...! Ne legyen huza-vona, megkülönböztetés, áldatlan versengés és hadakozás közöttünk az anyaszentegyházban és a nemzet életében, hanem magunkbaszállás, megbékélés, megbocsátás, egymásra találás, összefogás, egymás megbecsülése, a gyöngébb megsegítése, tisztelet és szeretet, nemzetiségeink, és ugyanakkor a mi saját népünk számára is, hogy otthon érezzük magunkat a hazában egy megújuló élet, és egy új boldog jövendő kapujában... Kéz a kézben, vállvetve, imádságos szívvel előre...! Ne várjunk semmit mástól, sem keletről, sem nyugatól, sem északról, sem délről, merániak vagy moszkvaiak kegyétől..., akik még Bibliáinkat is elvitték..., mert nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem csak a Magasságos Istentől kérjünk, és mimagunktól várjuk mindent... A magyar jövő olyan fontos ügy, hogy azt nem bízhatjuk senki másra, csak Istenre és mimagunkra!!! Megmondották volt: Ember, küzdj és bízva bízzál! Benned, bízom, magyarom, s felvirul az ősi hon..., s az ország édes hazánkká lesz... Egyházunk nagy reformátora - Kálvin - Isten Szent Lelke által, aki honos a magyar hazában, szoborrá lett e templom bejárata előtt, és hirdeti: Egyedül Istené a dicsőség, és napról napra Meg kell újulnunk... Kövessük őt ez igei felszólításban: Megújuljatok a ti elmétek lelke szerint... (Ef. 4:23). így tekintsünk a jövendőbe, Krisztus hívő magyar népe, és igyekezzünk fel, jó Buda várába leendő új templomunkba, hogy ott testvéreinkkel együtt, magasztaljuk az Urat e számunkra is szent földön és helyen, egy szebb és boldogabb jövendő és az Örök Elet reményében... így köszöntelek benneteket az egész világra kiterjedő Nagymagyarországból nemzetünk és egyházaink Nagyrabecsült vezetői, egyházaink népe, megújuló, megszentelődött, magáratalált, gerinces, térdet-fejet nem hajtó, öntudatos magyarságunk. Soha el ne feledjük: Hitében és öntudatában él az egyén és a nemzet! Adjon a mi Úrunk Istenünk hódoltságban sokat szenvedett hazánk és népünk számára ezer és ezer boldog esztendőket, tengersok áldását, s adja meg nekünk e földön is a győzelem pálmáját, s egykor majd az Elet Koronáját is, mindnyájunk-