Calvin Synod Herald, 1996 (96. évfolyam, 1-6. szám)
1996-11-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD-12-AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA Ahogyan én láttam... Amikor kilenc év után másodszor látogattam haza Ausztráliából, meglepett, hogy több lelkésztársam ezt kérdezte tólem: Hogy látsz te minket? Most válaszolok a kérdésre: Több gyülekezetben az istentiszteleti alkalmak látogatottsága növekedett, ugyanakkor sok helyen az istentiszteleten részt vevők száma nem növekedett, sőt fogyott. Fontos kérdés, hogy mik ennek az okai? Kétségtelen, hogy vannak ilyen okai is több gyülekezet fogyásának mint elköltözés, elhalálozás. Elgondolkoztató azonban az, amit az egyik egyházközségi gondnok mondott: „Jobban fogyunk mint ahogy halunk." A fogyás fő oka - valószínű - a gyülekezeti élet és gyülekezeti munka hiányossága. Lehet, hogy csak részigazság van véleményemben, mégis leírom: Ahol a lelkész egyedül szolgál, ott fogy az egyház. Akármilyen buzgó is a lelkipásztor - ha beleszakad is a gyülekezeti munkába - nem tudja elvégezni a feladatot. Komolyan kell venni: Isten az ő ügyét, az ó Igéjét nem egyes emberekre bízta, még ha azok lelkészek is - hanem az ó népére! Amikor valahol a gyülekezeti munkáról, közelebbről a családlátogatás fontosságáról beszélgettünk, a lelkipásztor ezt mondta" „Veszem a kalapom és megyek..." Ez nagyon szép, de amíg a lelkipásztor egyedül indul, addig a Jehovatanui és annyi más mozgalom, kisegyház tagjai húszán veszik a táskájukat és mennek rendszeresen, kitartóan... Az arány tehát egy a húszhoz! Közismertek az eredmények, ill. a következmények is: Fogyó református gyülekezetek és rohamosan növekedő - téves tanítást terjesztő csoportok. Nem kellene ennek így lenni! Kérdezem: Miért nem indulnak el húszán - vagy legalább néhányan komolyan és odaadóan a mi gyülekezeti tagjaink közül is a „saját területünkre?" Miért nem veszi komolyan még ma sem sok lelkész, hogy a szolgálat gyülekezeti feladat?! Vagy talán az a baj, amit egy lelkipásztor mondott, amikor ezt kérdezték tőle: „Hogy van a gyülekezet?" Ezt válaszolta: „Alszik a pásztor, alszik a nyáj!" A gyülekezetnek - köztük a lelkészeknek is - ébresztésre és tanításra, szolgálatra való felkészítésre van szükségük! Egy már korban előrehaladott, hitben értelmes egyházközségi gondnok fájó szívvel, szomorú lélekkel mondta a következőket: „Leéltük az életünket úgy, hogy ott ültünk a templom padjaiban alkalomról alkalomra. Tőlünk semmit nem kértek, ránk semmit nem bíztak. Nem mondták, hogy nekünk is feladatunk van az emberek között." Pál apostol a gyülekezet tagjait munkatársainak nevezi. (II. Kor. 6:2) A gyülekezet tagjainak szolgálatra való felkészítése külön feladat! Ezt a lelkészek nem mindig vállalják, nem mindig végzik. Odahaza is, itt Ausztráliában is csodáltam, hogy kedves atyafiak; férfiak és nők, idősebbek és fiatalabbak, hogyan fejlődtek hitben, ismeretben és gyakorlati egyházi munkák végzésében. Akik szolgálati helyeimről teológiára mentek, versmondással, énekléssel, majd bizonyságtétellel kezdték és most mint lelkészek szolgálnak egyházunkban. Jelenleg Ausztráliában többségben olyan személyek hirdetik az Igét, akik bibliaórán és tanfolyamon készültek fel a gyülekezeti munkára. Magyarországon hallgattam nem lelkészképesítésű férfiak és nők építő előadásait - akik egyházunk hűséges és tisztségviselő tagjai, hallottam ilyen véleményt: „Ebből is több kellene!" Miért nincs több? (Megsokasodtak a konferenciák Magyarországon, ami nagy lehetőség és nagy öröm. Nagyon jó a testvéri közeledés, az ökumenikus kapcsolat, egymás befogadása. Ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy ezek a közös alkalmak, kapcsolatok, kárára ne legyenek az egészséges tudománynak és kegyességi gyakorlatnak.) Kevés kivételtől eltekintve - és ez nem ítélkezés hanem ténymegállapítás - a mi egyházunkat más egyházak és mozgalmak- nem ok nélkül - missziói területnek tekintik. Egyetlen és hasznos védelem ezektől a nyílt és rejtett veszélyektől a komoly gyülekezeti élet és szolgálat! (Ha valaki csak konferenciákon fordulna meg, csak azt látná ami az ilyen alkalmakon van, jobb színben látná az egyház életét. A konferenciákon résztvevők sok helyről gyűlnek össze. Más a helyzet a gyülekezetekben.) A gyülekezetekben már látunk többé-kevésbé betöltetlen templomokat. Azok számára akik eljuthatnak hetes alkalmakra- legyenek azok gyerekek, fiatalok vagy idősebbek - az nagy ajándék, nagy lelki épülési lehetőség. Általános tapasztalat az, hogy a helyi gyülekezetek számára hasznos ha tagjai közül elmennek találkozókra, hetes alkalmakra: haza viszik és tovább is adják a kapott áldásokat. Sok olyan gyülekezet van még ahonnan senki sem megy konferenciára. Oda kell figyelni ezekre a helyekre, segíteni kell a szervezésben, mert ez közegyházi érdek! Amikor még én otthon voltam és eljöttem Magyarországról, nem voltak különféle szervezetek és egyesületek. Az a véleményem, hogy ha az egyház - vezetőiben és gyülekezeteiben hivatása magaslatán állt volna, nem is kellett volna, hogy egyesületek, szövetségek alakuljanak. Amit ui. az egyesületek, szövetségek csinálnak, magának az egyháznak, az egyháztesteknek, a gyülekezeteinek kellett volna csinálni. Pl. bibliaóra és imaórák tartása, gyülekezeti élet kezdése új területeken, öregotthonok fokozott látogatása és azokban igehirdetési alkalmak tartása, konferenciák, bibliaiskolák szervezése, beindítása... Mondhatná valaki, hogy mindezek a szövetségek megalakulása előtt elegendő számban megvoltak. Ezért a lehetőség és a szükség hozta létre, hívta életre a szövetségeket és jó, hogy vannak ezek a szövetségek, egyesületek; nem voltak meg ezek a szolgálatok addig. Az is köztudott, hogy a jó és hasznos dolgokkal, - sajnos - vele járnak a nem jó dolgok is: Tudatalatti, vagy tudatos megosztottság, elhidegülés, szeretetlenség... Hallottam egy ilyen rövid, de sokatmondó megfogalmazást: „Amikor még egy zászló alatt meneteltünk..." Isten Igéje figyelmeztet minket is: „...igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is..." (4:3-5). Tudatosítani kell, hogy egy Gazdának a szólóskertjében dolgozunk egy célért és együtt: Isten dicsőségére és emberek javára! Ezt kérdezték tőlem: Hogy látsz te minket? Eljutottunk oda, hogy nem is az a fő kérdés; mi hogy látjuk egymást, talán önmagunkat, hanem hogy lát minket Isten?! Hogy lát az Egyház Ura, Krisztus Jézus?! Ezért a Zsoltáríróval együtt kérjük: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet... és vezess az örökkévalóság útján! (Zsoltárok 139:23.24) Maczi István Regents Park Ausztrália I
