Calvin Synod Herald, 1994 (94. évfolyam, 2-6. szám)
1994-11-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD-14-REFOMÁTÜSOK LflPJfl Kossuth Emlékév 1994. március 20-tól 1995. március 20-ig Kossuth Lajos halálának a centenáriuma alkalmából Száz éves az első Kossuth szobor Louis (Lajos) Kossuth Kossuth Lajos holttestét 1894. március 30-án szállították haza Turinból. Az állomásokon és indóházaknál hosszú sorfalat képezett a gyászoló tömeg. Siófokon különösen sokan voltak, hiszen itt tisztelgett a nagy halott előtt két fia, Ferenc és Lajos Tivadar és Siómaros népe is. Siómaros (a mai neve Balatonszabadi) ez a hely ahol az első Kossuth Lajos szobor világot látott. 1894. július 1-én. 1894 és 1914 között 310 Kossuth-szobrot avattak Magyarországon. 1915 és 1920 között újabb 31 Kossuth-szobor vagy emléktábla került leleplezésre. A trianoni határokon belüli Magyarországon csak 106 maradt az említett Kossuthszobrokból vagy emléktáblákból. Külföldön 1900 és 1990 között 12 Kossuth szobrot avattal fel az idegenbe kényszerült magyarok. A két legnagyobb Kossuth-szobor idegenben Clevelandben (ez volt az első külföldön, 1902-ben állították fel) és New Yorkban van. A legújabb Kossuth-mellszobrok Washingtonban vannak. Egy a Református Egyesület székházában és egy a Capitolium szoborcsarnokában Washington és Lincoln szobrai mellett. Győrke ősi bástyázott temploma, amelyben püspökünk fejére csordult a szentkeresztség vize. VITÉZ FERENC Árpád-Aranyérem nyertes novellája Rege egy aranyhajú lányról Abaúj-Toma és Zemplén vármegye határán álló hegyek közül, a Dargói Hágótól nyugatra, kristálytiszta vízzel siet ki a Menyepatak, hogy a hegyek lábánál elterülő síkságon boldogan árassza szét drága tartalmát, hogy nyomában selymes fű teremjen, s nagyra növessze partján a buja füzeket és a méla jégerfákat. Meg is nő a fű térdig, a füzek és a jégerfák hálásan bólogatnak, s köszönik a tölgyes, bükkös erdő küldeményét. Távol a pataktól, a gyalogút mellett, magányosan áll egy öreg fűzfa. All-e, fekszik-e, nehéz lenne meghatározni, mert ágai a földet érik, s úgy látszik, mintha térdepelne, könyökére dőlne. Ki tudja, milyen régen áll ott, nem csoda, hogy ágaira támaszkodik. Csoda, hogy még itt van, s hagyják az emberek, hogy a kevéske földből ő annyi sokat foglal el a maga számára. Olyan, mint valami pátriárka, tisztelettel hódolnak előtte. A magányos fűzfa talán arról elmélkedik, hogy jobb lenne neki a patak partján lenni a többi fűzfa társaságában, míg fekete lábait simogatná az elfutó hab, vagy pedig arról álmodozik, hogy jobb lenne, ha ott följebb maradt volna az erdőben, bizonyára megtűrték volna a többiek. Élete, jövendője talán biztosabb lett volna. Ott nem fenyegetné életét a fejsze; kinek is tetszhetne meg? Talán rá se találna senki a tölgyek között! Itt vihar tépi koronáját, csap-zottan áll, mint egy sirbavágyó özvegyaszszony... Ki tudja, egyszer útjában lesz valakinek, és akkor vége, vége... Igaz, az alatta elmenő ösvény árnyékot ad a vándornak, mint egykor a sok-sok szegény legénynek. Ha zuhog a zápor, jó oltalmat találni alatta. Ha nem is véd meg a zuhogó esőtől, legalább a léleknek ad nyugodalmat... Mélázva tekint föl és alá. Talán az élet múlandóságán gondolkodik, vagy azon, hogy mennyi mindent élt már túl. Felidézi a múlt időket, újra éli, naponta pereg előtte a múlt mábafuló filmje... Egykor, régen, erre haladtak az Abák, Ed és Edömér honfoglaló, turulzászlós hadai, majd utódaiké, a gyászos rozgonyi sík felé..., a megmaradtak erre surrantak el új hazát keresni... Közelében volt, majdnem négyszáz éve, a gyászosemlékű györkei veszedelem... Meg sem álmodta volna, hogy 1938-ban, szinte koronája árnyékában lesz az új határ... Látott már tatárt, törököt, kurucot, labancot, csehet, oroszt kétszer, osztrákot mindenkor, és látott menekülő lengyeleket, helyke németeket, és rejtegetett bújdosó magyarokat... Fránya egy élet, fránya egy idő...! Annyi öröme van, hogy láthatja még a helyükön álló hegyeket, hullámzó búzatáblákat, a kék eget, és árnyékot adhat az alatta elmenőnek, s tavasszal, fakadáskor boldogan nyújthatja gyenge ágait a ficánkoló kislegényeknek, akik, mint atyáik századokon át, szilaj paripát és sípot metszettek belőle, s azon fújják egy boldog, csak egyre késő, diadalmas jövendő dalát... Az öreg fűzfa minden évben újabb gyűrűt kap s új lomsátort terem. Beragyogja fölkelő nap, elveri a sűrű zápor, megtépi az északi szél... Végigtekint a síkon, majd fel a hegyekre, melyek egyik közeli csúcsán állott egykor a györkei vár. Fosztott orma még mindig visszabiccent: még itt vagyok, ne félj...! S mind a ketten emlékeznek. Emlékeznek egy eseményre, mely mindkettőjük között játszódott le, melyet szinte már csak ők ketten tudnak. Most újra kezdik a regét - a selymes fűbe rejtőzve a vén fűzfa alatt - hallgatom... A patakmenti sík fűvében fehér bárányok (Folytatás a 15. oldalon)
