Calvin Synod Herald, 1994 (94. évfolyam, 2-6. szám)
1994-07-01 / 4. szám
CALVIN SYNOD HERALD-14-REFOMflTÜSOK LAPJA Már Virág Benedek megírta, hogy „nem magyar földön terem a borostyán". Végig vonul ez a tapasztalat mint szomorú tény egész magyar költészetünkön, míg eljut Ady koráig, akiből keserűen tör ki: „Nem kellenek itt úri álmodok, Menekülj, menekülj... Dalaid könyvét dobd a tűzbe be, Sorvadva, várva itt tovább ne ülj..." Szabó László dacolni mert a magyar költői sorssal. „Sokszor belém csap a hideg: A versem itt kinek? Minek? Mégis egyik könyvét a másik után adta ki. A hatodik és hetedik kötet pedig már a Nagykőrösi Arany János társaság kiadásában jelent meg. Hat csoportra osztva jelent meg 139 költeménye „A Te Gyöngyeid" címen. Az első csoport fölé ezt írta: A nagy pörgettyű. Ennek gombatányérjáról vetődött tengerentúlra, megadva magát sorsának. Dalolva megy a harcba, „mert míg dalolni tud a lélek, nagy lesz, szép lesz és él örökké!" Megénekli az első bevándorlót, Budai P. Jánost (1583), aki „látta, mint egy szent tükrön által, ő lesz faja új típusa." Egy-egy verset szentel Liszt Ferencnek („nincs benned divat s bántó elvadulás, hangszereléssed véredből sziporkás, mint a nyárvégi nagy meteor-hullás"), egykori mesterének, Mitrovics Gyulának, Hegedűs Lórántnak és másoknak, akikkel valami „szellemrokonságot" fedez föl. Mellőzve a szakaszok címei szerint való sorrendet (II. Imádkozó Halászok. III. Jobbal aPorb;an. IV. A Magyar Jaj. V. Harangöntés. VI. Alkonyi csodák.), költeményei jó részét a kemény dorgáló hang jellemzi, amelyből olykor egyenesen Berzsenyi korbácsa pattogását halljuk. („Arannyal Tetétlenen," „Az Ifjúsághoz"), bár szerinte nem sok kapcsolata van - legalább is formailag - Berzsenyivel, aki azért zörög, mert verse nem eléggé ó-görög. Gúnnyal ostorozza amerikai egyházi életünk kinövéseit, melyeket szeretne leoperálni. „Folyik az Ő dicsőségére, tánc, tor, ital, komédia... Oltárt erősít kártya bingó és a templom alatt a bál." Szatirikus hangja cseng ki a Pompeii, a Halott Költő, A Modern Pegazus, Papagály Pásztorok, A Zálogházi Halott, Kontárok a Szőllős Kertben című költeményeiből. Nagyon őrről az áldiktátor, vagy vaskalapos papokra. Keserűen panaszkodik és türelmetlenkedik a magyar könyvet elhanyagoló lelkipásztorokra. (Özönvíz Előtt, Az Utolsó Magyar.) Derűs hangulatú románc (Sir Walter Raleigh), kedves idillek (Szalonna sütés, Tíz Perc Szünet), allegóriák (Pénzek Beszéde, s az ötletes Családi Per a feleséggel, Múzsa asszonnyal a gyerekek, Epika és Lira miatt), festői kedves költemények (Kertem), saját „Kócfalvai" (Coatesvillei) sorsát kigunyoló verse pihenteti meg közbe-közbe fülünket a dorgáló énekek után. Újra meg újra feltör - mint föld alatt bujkáló duzzadó patak - az egész könyvön végig magyarsága, a szülőhaza olthatatlan szeretete és érette való aggodalma. „Sok mindent el lehet feledni, De nem soha azt a hazát, Hol a buzakalász aránylik És mosolyog a szarkaláb." A vers végén a magyar költő palástosan jelenik meg, aki látja az ige-kalászok mesterét: „az a mező kalászos Lelked, Búzavirág fénylő szemed, És álmaimra sírva hajló Pipacsvirág vérző sebed. (Búzatábla Előtt.) Amerikai magyar egyházi életünk számos versében megjelenik. Szépek „A Torony," „A Magyar Templom," „Magyar Iskola Idegenben." Meleg hangon ír feleségéről. Az utolsó csoport (Alkonycsodák) elégikus hangulatú, színes nyelvű versei között már saját hattyúdalait is sejteni kezdjük. KÉT OLTÁR SZOLGÁLATÁBAN Szabó László művei olvasása közben néha az az érzésünk, mintha a honfoglalás, vagy az azt követő vajúdó század vetette volna közénk. Legelső költőink, tudjuk, pogány papok voltak, akik énekmondó mesterségüket nemcsak vallásos szertartásokon, de azokon kívül is űzték. Pap és költő még csak megférnek egymás mellett, nehezebben állhat azonban meg a pogány és keresztyén ugyanazon személyben. Azt mondják hagyományaink, hogy mikor Géza fejedelemről az ő távol létében poharazás közben csipkedő megjegyzéseket tett Kupa vezér, mert a fejedelem két Istent imád, a keresztyént is meg a pogányt is, Géza felesége tréfásan azt válaszolta: „Elég gazdag ahhoz, hogy mindkettőnek áldozhasson." Szabó László elég jó módúnak érezte magát ahhoz, hogy költészetében Hadúrnak is, meg a Krisztus által kijelentett Istennek is áldozzon. A hunmondák szerelmét összeegyeztetni igyekszik az evangélium szerelmével. Hun ivadéknak vallja magát. „Ha majd a mérték betelt, Tépjétek szét e Hun kebelt." (Engem Sárospatak Temet.) Viszont számos költeményéből, ha nincs is felé írva egy-egy textus a zsoltárok, példabeszédek könyvéből vagy az új testamentumból, a hívő ember szava hangzik: „szivem Istenből virított ezerszínű magyar virágot." (A Jövő Szifóniája.) Ha azonban törésre kerül a dolog Hadúr és Krisztus oltára között, itt-ott utóbbi látszik vesztesnek. „Mert egyetlen magyar megoldás csakis az Isten kardja lehet," mikor már a Golgota is csődbe jut. Fajának és szülőföldjének olthatatlan szeretete talán magyarázza, de semmiképpen sem menti ezt a fékeveszett költői szabadságot. Lehetnek, akik megütköznek saját értékelésén.*) Van verse, melyben a hajnal-csillag magasságából néz le az alacsony világra. „Koldusvándor sorsában fajomnak Én gazdag költője vagyok." „Ismerős dalos hatalmam és énekes erőm." (Nem avulok.) De hiszen már Cicero megmondotta: "Adhuc neminem cognovi poétám qui sibi non optimus videretur," (eddig még nem ismertem költőt, aki magát nem a legjobbnak gondolta volna a világon.) Másfelől van verse, amelyben alázatosan beismeri: „Eltört hitem acélos kardja, A harcot nem Isten sugallta." „Verj Istenem, alázz meg, tűröm, Legyen ostorcsapásod túl sok, Én, mint hű eb bosszús urához, Irgalmas lelkedhez simulok." (Folytatás a 15. oldalon) "A Mi KÖLTŐ PAPUNK" Szabó László költészetéről írta: Dr. Takaró Géza
