Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 4. szám
CALVIN SYNOD HERALD-14-REFORMATUSOK LAPJA Könyvismertetés KRISZTUS UTJÁN Pár napja került kezembe egy rövid lélegzetű könyv, száznégy oldal: Szilágyi Sándor: Boldog Rabságom. Se kiadó, se évszám, se megjenési hely nem igazít el az olvasása előtt. Minden könyvészeti adat nélkül jelent meg valahol a világban. Mondanivalója, persze, igazolja ezt a helyzetet. Erdély és a Partium mostani életéről szól. Pontosabban, a Krisztust igazán követő magyarokról, tehát népünk jövőjét jelzi Romániában, sőt ide számíthatjuk az egész magyarságot is. Értékei miatt hosszabb recenziót kiván; és rá is kell vezetni az olvasót a könyv jóízére. Tartalami részét könnyen összefoglalhatjuk, lelki és szellemi sugárzása annál sokrétűbb. Szilágyi Sándor Nagyvárad közelében, Pankotán volt huszonnyolc évig református lelkipásztor. 1958 májusában letartóztatták négy szolgatársával és négy hívő egyháztaggal együtt. A vád: megengedett vallásos ténykedésen túl "keresztyén propagandát és szervezkedést’’ (bibliaórák!) fejtettek ki több helyen. Egyenként 22-töl 15 évig szóló kényszermunkára ítélték őket. Elkezdődött szörnyű börtönéletük és szenvedéseik sorozata a Duna-deltában. 1964 nyarán az általános amnesztia helyezte őket szabadlábra. Attól kezdve Szilágyi Sándor helyettes lelkipásztor Bosházán, Szatmár megye román felében. Ez a könyv kerete. Ebből a vad és szűk világból azonban krisztusi élet és világosság árad tisztán és megszakítás nélkül. Kétezer éves keresztyénségünk egyik höskölteményét olvashatjuk; rákívánkozik a magyar református egyház történelmének a lapjaira is. A megaláztatások sorozatát és a kínzásokat a világirodalom sok nyelvén megírták már, sokkal kifejezőbben is, de a krisztusi magatartás reakciója ebben a könyvben a legtisztább és legigazabb. Minden sorából ragyog az emberi átélés és az isteni jóváhagyás pecsétje. Pedig Szilágyi Sándor nem író ember, nem mestersége a toll forgatása. Annál inkább krisztusi lélek. Szenvedéseiket alig lehetett elviselni, a leromlott test gyakran betegsésekkel küzdött, s minden nap a halál volt a kísérötársuk. Szilágyi Sándor mégis örökösen hálát adott börtönéletééert az Istennek. Missziónak fogta fel az ottlétét. Neki a börtön is templom volt, ahol Isten igéjét szólta megszakítás nélkül. Nem engedéllyel, sőt a legvadabb tilalmak és kínzások ellenére. Még bibliájuk sem volt, emlékezetből mondta az igét, de a Szentlélek élővé és hatóvá tette minden szavát. Kívülről bejött lelkipásztorok (ilyenekről azonban szó sem lehetet), nem prédikálhattak volna eredményesen, neki viszont menden szavát hitelessé tette a börtön: egy volt a rabok közül és Krisztus tanúja. Igazán bizonyságot tenni nem páholyból, hanem csak az élet sűrűjében lehet. Nyomon követhetjük lelkigondozói ténykedését is. Gonosztevőket, hitetleneket, magyarokat és románokat, egyszerű lelkeket s túlfinomult intellektüeleket egyformán szárnya alá vett, s a félelemből, hitetlenségből, gyűlölködésből elvezette őket Jézushoz; békeséget adott a pokoli békétlenség helyén. Sokan szerették és sokan gyűlölték, hivatalos börtöntartók és foglyok egyaránt. Egyszer az őrültség határán járó egyik rab undorodva mondta neki: te nem tudsz gyűlölni, azért gyűlölnek téged sokan. Szilágyi Sándor ezt az embert is elvezette Krisztushoz. Itt jelenik meg szemünk előtt Dosztojevszkij híres alakja, az Idióta, a félkegyelmű, aki csak ilyen állapotban tudott a világban és a világ ellenére krisztusivá lenni. Szilágyi Sándor, Pál apostol magára vonatkoztatott tanítását idézi saját fejére: "...az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél... a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket..." Jézus sok igaz követője, gyakori szituációban, az élet megvetettjei és bolondjai közé tartozott, a nagyszerű és nagytudású Pál apostollal együtt. Világosan tudta, hogy nem a román hatóságok foglya, hanem Krisztusé. Ö rendelte el a börtönét; s a Megváltó foglyának lenni mindennél jobb. Isten küldötteként volt a zárkában és élte át a kényszermunkatábort. Legmegrenditó'bb és leghitelesebb mondanivalója az öröm. Hét szörnyű éven át mindennap örült élete ilyen alakulásának. Öröm volt szenvedni, öröm volt imádkozni kínzóiért, s a legnagyobb öröm: a halál és a pokol helyén embereket elvezetni Krisztushoz. Szabadulása után imádságban kérte az Istent, hogy küldje vissza a börtönbe, hiszen ő a rácsok mögöt élők és szörnyű őrízőik misszionáriusa. Azokat pedig csak belülről lehet táplálni lelkileg; valakinek a velük élők közül. Hires századunkban lassan meg kellett szoknunk a kényszermunkatáborok - és börtönnaplók olvasását. Szinte külön irodalmi műfajjá vált a könyveknek ez az áradata. Szilágyi Sándor írása közéjük is tartozik, s kozmikus távolságra is van tőlük. A szituáció ugyanaz, a tartalom egészen más: mondanivalója nem a börtönbe zárt világ, hanem a börtönbe zárt Isten országa. Magatartását csak az értékelheti igazán, aki átment hasonló szörnyűségeken. En tisztán látom a rendkívüliségét. Magam is megjártam a börtönöket: a nácik a Rökk Szilárd utcai hírhedt helyükre zártak, a kommunisták a még hirhedtebb Andrássy ut 60- ba. Pontosan tudom, mit jelent Krisztus a börtönben. S tudom, hogy irodalmi megnyilvánulásán túl, mit jelent Szilágyi Sándorék ténykedése a rácsok mögött, és könyve most a szabad világban. Ez a Megváltóról szóló munka sok emberi vonatkozást is takar s eligazít szinte kibogozhatatlan helyzetekben. Romániában írták, Erdélyben és a Duna-deltában jászódott le magyarok, románok, hitetlenek és sokféle vallást követők közt. A román kommunista sovinizmus diadalát ülte, s a magyarok gúzsbakötötten szenvedték a borzalmait. Szilágyi félreérthetetlen választ ad a súlyos helyzetben: nem
