Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 14 — REFORMÁTUSOK LAPJA [ I gyházaskozár Baranya I megye északi részén, egy I szép völgyben bújik meg. A jelenleg 1 000 lelkes fa- 1 lu történelme a régmúlt időkbe nyúlik vissza. Lakosságát előbb a török, majd a Rákóczi-szabadságharc tizedelte meg. Az elnéptelenedett faluba 1720 és 1756 között német telepesek értkeztek. A fejlett építészeti és gazdasági módszereket alkalmazó, szorgalmas, vállalkozó szellemű emberek szépen gyarapodtak. Ehhez a munkabírásuk mellett a családi munkamegosztás is hozzájárult. Menekülés előtt és után val rendelkeztek (többségük analfabéta volt), hiszen Moldvában az elzártság, s az igen mostoha körülmények nem kedveztek a fejlődésnek. Így aztán úgy lesték el az itthon maradt sváboktól és az ugyancsak a faluba telepített felvidékiektől az előrehaladottabb földművelés, szőlőtermelés csinjátbínját, apró fogásait. Életképességüket bizonyítja, hogy be tudtak illeszkedni, szorgalmasan dolgoztak, gyarapodtak. Érthető volt tehát az izgalommal teli készülődés az 1986-os közös nagy ünnepre, tudva, hogy a kitelepített családok közül többen most látják viszont elveszített otthonaikat. A második világháborút követően 900 embert telepítettek ki innen, csak a legszegényebbek maradhattak. Helyükre a Moldvából menekült csángóma gyárakat költöztették és a Felvidékről néhány családot. Ma a falu lakosságának mintegy 60 százaléka csángómagyar, 25 százaléka német ajkú. 1986-ban emlékeztek meg Egyházaskozáron a németek betelepítésének és templomuk felszentelésének 200., a moldvai csángómagyarok ideérkezésének 40. évfordulójáról. A készülődés, a méltó ünneplés a falu közös ügye lett Mindenki megtette a magáét: nemzetiségi hovatartozástól függetlenül vettek részt az evangélikus templom felújításában, a tornaterem építésében, a falu szépítésében. A házak körül is nagy volt a sürgés-forgás: meszeltek, csinosítottak, vagy éppen a komfortosítást fejezték be. Negyven esztendővel ezelőtt a csángómagyarok a kitelepítésre ítélt sváb családok házaiba költöztek be, s most bizonyítani akartak. Akkor még egy ideig együtt laktak, közös ikonyhán voltak, vérmérséklet és teherbíróképesség szerint viselve a rengeteg súrlódásra alkalmat adó helyzetet. Az egyik család egy rettenetes menekülés immár harmadik állomáshelyére érkezve, a másik pedig földet, házat elveszítve, várva a kitelepítési 'parancsot. A másfél évszázada itt megtelepült németajkú lakosság nagy része módos, sőt vagyonos volt, korszerű technikával dolgoztak földjeiken. A csángómagyarok viszont hozzájuk viszonyítva elmaradott gazdasági kultúráÚjra itthon A 200 éves evangélikus templom renoválása, az ünnepi előkészületek, s a vendégek fogadása a kétszáz lelkes egyházaskozári evangélikus gyülekezet és a lelkipásztor feladata volt. A megújult, szép templomban éppen a némel nyelvű istentisztelet végére érkeztem. Az ajtóban filigrán termetű, mosolygós fiatal nő jelent meg, s emíg elköszönt a híveitől, azon gondolkodtam, hogy volt képes minderre? Beszélgetésünket is ezzel kezdtem. — Öröm és hála van bennem — felelte Koskai Erzsébet lelkész —, hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy részese legyen egy falu közös megmozdulásának. Nemcsak a gyülekezet, az egész falu készült erre az alkalomra. A templom renoválásánál nagyon sokat dolgoztak. A segédmunkákat, s amit csak lehetett, magunk végeztük. A padok festésében, a kert rendezésében, taikarításában a gyerekek is lelkesen részt vettek. A helybeli termelőszövetkezet dolgozói különféle munkákban többször a segítségünkre jöttek, s a tanácstól is mindenfajta támogatást megkaptunk. Négy éven keresztül gyűjtöttük a pénzt, de az nem lett volna elég —, jelentős összeget kaptunk a faluból kitelepített családoktól. — Harangszóval köszöntöttük a két autóbusszal és személygépkocsikkal érkező vendégeket, annak a harangnak a szavával, amely harmincnyolc éve búcsúztatta őket. A viszontlátás felejthetetlen volt. Figyelték és fürkészték egymás arcát azok, akik azóta nem találkoztak, vagy örömmel fedezték fel a következő generációkban a szülők ismerős vonásait. — Gondolhatja, mit érezhették — fűzi a hallottakhoz az egyik presbiter. — Többen nem tudtak kiszállni a buszból, úgy rázta őket a zokogás. Megrendítő volt nézni, amint elindultak az elvesztett otthonok felé. A Német Szövetségi Köztársaságból érkező kozáriakat elkísérték az ottani szomszédaik, gyülekezeti tagok és a gerlingeni tanácstól egy 12 fős, hivatalos delegáció. Rokonoknál, ismerősöknél, valamikori házaik mai lakóinál szálltak, meg, a fiatalokból álló 27 tagú fúvószenekar pedig az iskola napközi otthonában. Egyházaskozár tanácselnöke és Gerlingen polgármestere az újonan felavatott kultúrházban köszöntötte egymást. Bemutatkozott a helyi csángó népdalkör, volt német hyelvű műsor, közös éneklés és bál. A felújított templom felszentelésekor hangszórókon keresztül az egész falu hallhatta a magyarul és németül elhangzó megemlékezéseket, a templom történetét, az igehirdetést és az ünnepi műsort. Koskai Erzsébet így emlékszik erre: — Öröm volt látni a megbékélt arcokat, a figyelő, eléraékenyült, könnytől csillogó szemeket, a boldog, hálás tekinteteket. Az arcokból ki lehetett olvasni: újra itthon vagyunk, ez a mi templomunk marad, amíg élünk, még ha távol vagyunk is tőle. Gondolatban, imádságban ide mindig visszatérhetünk. A szomszédos német ajkú községből került ide a fiatal tanácselnök, Weisz Péter. Itt járt iskolába, később a helyi termelőszövetkezetnél dolgozott, jól ismeri az emberek életét, problémáit. Másfél éve tanácselnök, s már egy olyan létesítménnyel büszkélkedhet, mint a tornaterem. A falubeliek megértették, hogy mire a templomszentelésre sor kerül, el kell készüljön a tornaterem, ahol a vendégeket fogadhatják.
