Calvin Synod Herald, 1986 (86. évfolyam, 1-6. szám)
1986-02-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD Founded in 1900 Official Organ of the Calvin Synod-United Church of Christ Vol. 86, No. 1, 1986. February REFORMÁTUSOK LAPJA Alapítva 1900-ban A Kálvin Egyházkerület hivatalos lapja 86. évf. 1. szám, 1986. február > TROMBITÁS DEZSŐ: “Isten közelsége oly igen jó nékem-----------HÁLÁ VAL —^ Nagyjából három embertípust különböztethetünk meg, kijelentve, hogy amikor kételkedő-hitetlen, vallásos és hivő emberekről beszélünk, a mi osztályozásunk nem mindig azonos az Istenével. Jó példa erre Illés, aki Izrael erkölcsi mélypontján azt panaszolta, hogy egyedül képviseli Isten ügyét; Isten viszont még 7000 embert tartott nyilván, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. A hitetlen világszemlélete szerint a föld a pokol is, meg a mennyország is. És mivel egyszer élünk, a rendelkezésünkre álló anynyi-amennyi évből igyekeznünk kell kihozni annyi szép, kellemes élményt, amennyit csak lehet. A világ tehát nemcsak a mi képzetünk, de olyan aréna, ahol rajtunk múlik, hogy győztesek, vagy áldozatok leszünk. A boldog, vagy boldogtalan állapotának végső fokon az ember saját maga a kovácsa. Természetesen az egyénnek számolnia kell az ember akaratán és a természeti törvényeken túl működő tényezővel, a sorssal is. A sors nem más, mint az életkörülmények, világesemények, véletlenek csoportosulása, áramlása. Valami olyasféle, mint amikor a kártyás azt mondja: jó lap jár, vagy rossz lap jár. A magyar nyelvben számos utalás történik a jó, vagy balsorsra. “Áldjon, vagy verjen sors keze”, — a Szózat sora a legismertebb költői megnyilatkozás. Hányszor mondjuk, halljuk: Viseli, amit rámért a sors. Senki se kerülheti el a sorsát. A sorscsapások nem törték meg, hanem még erősebbé tették. A sors helyett sokan szerencsét mondanak. A sorsjegy, sorshúzás, sorsolás nyilvánvaló kapcsolatot tételez fel — a szerencsével. Amikora gyermekeim kicsinyek voltak, és az édesanyjuk kitette az ételt tányérjukra, mindegyik a másik tányérjára nézett, hogy vajon a testvére nem kapott-e többet? A kételkedő valójában olyan, mint a gyerek: nehogy kimaradjon a jóból, amit a másiknak nyújt a sors! Nem annak örül, ami van, amit már megkapott az élettől. Az bántja, teszi boldogtalanná, hogy a másik ember tányérjára nagyobb és ízesebb falat került, mint az övére. Vannak, akik állandóan panaszkodnak, mert szerintük valami mindig hiányzik ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok lehessenek. Eszükbe se jut, hogy azokkal hasonlítsák össze életüket, akiknek rosszul megy, nyomorúságok, sőt súlyos tragédiák alatt nyögnek. Van egy nőismerősöm, aki egyedül él és süket. Éveken keresztül időnként megjelentem nála és imádkoztam, hogy Isten adja vissza neki a hallását. Aztán abbahagytam az érte való imádkozást. Karácsony előtt valami arra késztetett, hogy elmenjek hozzá és imádkozzam. Az ámen után szomorúan néztem rá: nem történt csoda. A nő rámmosolygott, és a süketekre jellemző fejhangon azt mondotta: “Ne bántsa, hogy az imájának nincs eredménye. Én hálás vagyok Istennek. Akikkel együtt voltam Auschwitzban a barakkban, már mind meghaltak. Én élek. És látok!” A gondolattársítás eszembe juttatta Assziszi Ferencet, aki egy notórius panaszkodót egy vakhoz vezetett, hogy ő panaszkodik? Majd megkérdezte a vakot, hogy mit fizetne annak, aki visszaadná a szeme világát? “A halálomig a rabszolgája lennék” — válaszolta az. A hitetlennek különös fogalma van a halálról. Az eredmények láttán azt mondja: “Megdolgoztam érte.” Ha valaki felé köszönettel, elszámolással tartozik, az sajátmaga. És ha vele kapcsolatban egyáltalán Istenről beszélhetünk, az is sajátmaga. A vallásos ember realista. Ä mában él. Viszont úgy véli, hogy tanácsos jóban lenni az Istennel, mert mindig adódhatik baj, probléma az életben, ami meghaladja az erejét, a lehetőségeit. Egy lelkipásztor említette az ige hirdetésében, hogy a második világháború után a reggeli könyörgésen mindig részt vett három asszony, akiknek a férjük hadifogságban volt. Aztán megjöttek a férjek. Utána a három asszony nemhogy a reggeli könyörgésen, de a nagyünnepi istentiszteleteken is alig volt látható. A gyermekmondóka szerint amikor a vonat hegynek felfelé megy, azt szuszogja: — Isten segíts! Isten segíts! Amikor viszont völgynek megy, így pöfög a mozdony:- Ha segítesz, ha nem is, elmegyek én magam is! Ha baj, nyomorúság ér bennünket, bizony mondjuk, kiáltjuk mi is: — Segíts, Istenem! Csak még egyszer segíts rajtam, megfogadom, hogy engedelmeskedem a parancsolatodnak! És miután megoldódnak a problémák, szépen járom a magam útját. Szép lenne, jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy ez tipikusan a vallásos ember formája, bezzeg a hivő mennyire máshogyan viselkedik! Sajnos, a legkülönb hivő is tetten érheti magában a vallásos ember ismérveit: az öntelt, önző, jót felejtő s hálátlan szívet. Minden bibliaolvasó ember ismeri a tíz leprás esetét, akiket Jézus meggyógyított. A tízből, miután a falu papja igazolta a gyógyulásukat, csak egy tért vissza az Űrhoz, hogy hálát adjon. “Ä kilenc pedig hol vagyon? — kérdezte Jézus. — Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek?” (Luk. 17:17—18) A vallásos ember hisz Istenben. A maga módján, és egy emberszabású Istenben. Mint az elfoglalt, gondokkal küszködő földi apa, az ő Istene is — a hite szerint — annak örül, ha a házanépe tömören, érthetően előadja, hogy mire van szüksége, és a kérés teljesítése után megy a dolgára. A vallásos ember Istene távoli, a mítoszok, legendák ködébe vesző Isten. A jelenlét, az emberrel való kapcsolatát törvények, formulák, rituálék jelzik, helyettesítik. A hatalom letéteményese Isten, de az isteni hatalom képviselője és végrehajtója az ember. Innen már csak egy lépés, hogy az Istenhez való hűséget az őt képviselő ember iránti hűséggel, engedelmességgel mérjük. Jézus okkal mondotta el a farizeus és a publikánus, azaz vámszedő példázatát. A farizeus, tehát a szakembere az Isten em-
