Calvin Synod Herald, 1985 (85. évfolyam, 1-5. szám)
1985-08-01 / 4. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 15 — REFORMÁTUSOK LAPJA többé útjában annak, hogy hagyományos, fényes szertartással a magyarok törvényes királyává koronáztassák. És ő mégis, mindezek ellenére oly gyorsan emelte le saját fejéről a királyi koronát, mint amilyen gyorsan azt a szultán követe a fejére helyezte. Udvarias szavakban köszönte meg a szultán kitüntető “figyelmességét” és drága ajándékát, de határozott szavakkal hárította el magától a királyi méltóságot. Az ő harcainak célja nem a királyi korona volt, hanem a vallás és alkotmányos szabadság joga nemzete javára. Gyémántos királyi ékszerre sem szüksége nem volt, sem arra igényt nem tartott. A távozó törökök fantomszerű árnyékai ismét rávetődtek a templom falára, amint a követség kifelé vonulóban elhagyta a templomot. A szultán követsége méltóságos csendben távozott. “Árnyékok, idegen árnyékok, fantomok, kísértetek! Távozzatok tőlünk örökre és hagyjátok, hogy éljük, önnön szabad és boldog életünket!” — mormolta Bocacius félhangosan. “János! Nézd! A fejedelem...! — súgta Alvinczy kétségbeesett hangon. A fejedelem hirtelen halálsápadttá vált. Az izzadtság nehéz cseppjei látható módon törtek ki homlokán a templom téli hidege ellenére is. Arca feltűnően árulta el a belső éles fájdalmak kínzását, melyet ismert akaraterejével a fejedelem leplezni igyekezett. Csak a közvetlen körötte levők vették észre a hirtelen és drámai változást, de még azok sem tudták, hogy a fejedelmet a Habsburg császár csatlósai közben megmérgezték és a lassan ölő méreg fokozatosan, de halálos biztonsággal rombolta belülről a fejedelem nagy lelkének földi hordozóját, a testet. A halálos méreg két boszorkány-konyhának, Bécsnek és Rómának a katlanában készült. A fejedelem udvari orvosa jól tudta, hogy földi segítség nem volt, s órái meg voltak számlálva. A fejedelem maga megérezte, hogy nagy győzelmének gyümölcseit ő maga élvezni nem fogja. A csatamezőn ellensége képtelen volt leverni őt, így hát alattomos, orvgyilkos módon igyekezett eltávolítani az élet színpadáról győzelme és dicsősége legmagasabb pontján. “Gyönyörűség és dicső dolog a hazáért hősi halált halni!” — ez a mondat fejezte ki életelvét és vált jelmondatává élete évein át. Nem sok idő volt hátra immáron, hogy a “gyönyörűséges és dicső dolog” most az ő életében valósággá váljék. Festői lovasmenet indult el ebben a pillanatban a templomcsarnok felől. Nem a bálterem felé, hanem a fejedelem lakóhelye felé tartott. Bocskay hihetetlen erőfeszítéssel tartotta magát egyenesen fehér lovának hátán a nyeregben, amint a piactéren átlovagolt. Oldalán helyettese, az ifjú Bethlen Gábor. Mögötte ugyancsak lóháton Alvinczy Péter és Bocacius János. Majd a hajdú csapatok két főkapitánya. Mögöttük a hajdúk színes egyenruhában pompázó testőr gárdája. A piacteret megtöltő hatalmas embertömeg kitörő örömmel ujjongott. Kassa városának kövezetét megrengette a tömeg örömrivalgása. “Éljen a fejedelem! Éljen a király! Éljen a szabadság! Éljen a haza! Le Béccsel! Le Rómával! Éljenek a vitéz hajdúk! Éljen a tiszta hit! Az igaz vallás!” Az erkélyen álló három női alak ekkor megérezte már, hogy habár a békeszerződés megszavaztatott, valami baljós tragédia volt készülőben. A két ifjú asszonynak a szeme találkozott a lovasmenet élén lovagló féljek szemével és abból megértették, hogy nem lesz vigalmi bál ezen a mai estén. Az idős Belsius nagyaszszony csendben mormolta: “óh, én fejedelmem! De igazat mondott az én látomásom! Leányaim! jertek, forduljunk be. Kegyetlen hideg jön ma éjszakára. Szörnyű vihar közeleg!” Éles szélvihar sivított végig nagy hirtelenséggel. A nagy fák derékig hajoltak meg a téren. A két fiatal nő csendes komolysággal lépett be a házba. Az idős nagyasszony utánuk menve lassan behúzta az erkélyajtót és leengedte az ablakok rolettáit. Amint a fejedelem végigvonult az utcákon, a házak sorfala között, a már karácsonyi díszbe öltözött ablakokból mindenütt örömujjongás zengett. Egetverő éljenzés visszhangzott. Hazafias dalok zúgtak. De mindebből a fejedelem maga aligha értett már valamit. Lelki füleivel pedig csak egyet hallott, az ősi zsoltár visszatérő komor sorait újra és újra: “Az embereket Te meghagyod halni, És azt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek!" A lovasmenet a város templomai között elhaladva egyiknek a tornya alá ért, melyről pontosan akkor jelentette az órát az éjjeliőr az évszázados vers szavait hangos énekléssel kiáltva bele az éjszakába: “Jó emberek! Tíz óra! Soká lesz még virradóra. Tűzre, vízre vigyázzatok! Igazság útján járjatok!" Amint az éjjeliőr ismételte újra és újra észak, kelet, dél és nyugat felé kiáltva a zsolozsmás szavakat, a visszhang a város körüli hegyekről vissza-vissza verte: “Tűzre, vízre vigyázzatok! Igazság útján járjatok!” A lovasmenet a fejedelem lakóháza elé ért. Bocskay lassan leereszkedett lováról. Feltekintett sejtelmes nézéssel a Tejútra, mely ragyogóan fehér fényuszályával áthúzott az égbolton; majd az ifjú Bethlen Gábor felé fordulva jelentőségteljes hangsúllyal mondotta: “Gábor! A ‘Hadak útja’ ma éjjel ragyogóbb, mint valaha. Ha Isten úgy rendelné, hogy az én lelkem hirtelen rálépjen erre az útra... Állj helyettem a strázsán! Vigyázz a tűzre! Vigyázz a vízre!” “Fejedelmem! Minden erőmmel, mígcsak Isten éltemet hordozza!” —jött a gyors válasz suttogó szavakban. Erre a nagy fejedelem, a legmagasabb és legfenköltebb, eltűnt a faragott kapu boltívei mögött. A lovasmenet élén a zászlót meglebbentette az észak felől jövő hideg, süvítő szél. A millió csillagsor fényében olvashatók voltak az aranyba hímzett szavak: “Pro Deo et Libertate!” Bethlen Gábor mozdulatlanul állt néhány percig, mint egy kőszobor. Alvinczy fejét lehajtva mély imába merült. Bocacius titokban letörölt egy könnyet. A hős hajdúk lovaikon ülve magasra emelve tartották kivont kardjaikat, mintha új, csendes hűségesküt tettek volna. Egyetlen szó sem hangzott el. Percekig egy lélek meg nem mozdult. A szél hirtelen elemi erővel tört ki robajában. A sötét viharfelhők nagy hirtelenséggel beborították az egész színt, mely csak néhány rövid perccel ezelőtt millió és millió boldogságot sugárzó csillag fényáradásával ragyogott minden szépségében.
