Calvin Synod Herald, 1985 (85. évfolyam, 1-5. szám)
1985-06-01 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 15 — REFORMÁTUSOK LAPJA ben, hanem az elhivatás nagy szolgálatában is férjeikkel egyetemben. Kevés férfi lett igazán történelmi hőssé, ki mellett nem állott ott hasonlóképpen lélekben nagy és kivételes hitvese. A tudós és tiszteletes Alvinczy Péter a fejedelem udvari papja volt, egyszersmind az öreg Erzsébet templom parókus-lelkésze is. Mint ilyen, kimagasló feje és vezére volt ő a felszabadult részek egyetemes református egyházának is. Prédikációinak tüzes hatása alatt ezrek sorakoztak a fejedelem kibontott zászlaja alá, hogy — ha kell — életüket és vérüket is odaadják a két legdrágább névért: Istenért és Hazáért. Bocacius János professzor Kassa városának polgármestere és a fejedelem legbizalmasabb tudós diplomatája volt. A wittenbergi egyetemről nyerte tudományos fokozatát; Maximilián császártól magától pedig a “birodalom babérkoszorús költője” címet. A korponai országgyűlés után őt küldte Bocskay fejedelem Nyugat-Európa protestáns uralkodóihoz követ gyanánt, hogy azoknak segítségét megnyerje a magyarok lelkiismereti szabadságáért folytatott nagy harcához. Rudolf császár el is fogatta őt és a prágai várbörtönbe záratta életfogytiglani rabság súlyos ítéletével. Saját felesége — miként a tündérmesékben olvassuk — parasztlánynak álcázva magát, belopódzott a börtönkonyhába szolgálónak és mint ilyen, kenyérbe sütötten csempészte be ura börtönébe a fűrészt és kötelet, mellyel csodához hasonló módon menekült ki a várbörtönből. Amíg Bocskay fejedelem ifjú alvezérével Bethlen Gáborral a kardnak voltak hősi katonái, addig Alvinczy és Bocacius az Igének voltak hasonlóan hősi harcosai. Az Istenért és szabadságért folytatott élet-halál harcban — sajnos — egyik a másik nélkül igaz és tökéletes győzelmet nem arathatott volna. “Már-már itt az ideje a banketti-lakoma kezdetének, és az országgyűlésnek még mindig nincs vége!” — mondotta türelmetlenül az ifjú Madam Bocacius a templomajtó felé fordítva idegesen tekintetét. “Csak nem azt akarod mondani, hogy veszélyben van a béke jóváhagyása és tovább folytatódik a háború? — kérdezte Madam Alvinczy indulatosan. “Isten ments! Az mégis lehetetlen! Itt vagyunk mind felöltözve a győzelmi bálra!” —jött a válasz Madam Bocacius ajkáról. “Nekem bizony rossz előérzetem van! Attól félek, valami váratlan bal-fordulat jön!” — súgta csendesen rejtelmes hangon az idős Madam Belsius. “Édesanyám! Csak nem láttál megint valami vészes álmot, mint mindig?” “Bizony láttam! Erzsébet lányom! Az elmúlt éjjel prófétai álmot láttam!” — folytatta a hófehér hajú asszony, mereven leánya szemébe nézve. “Szeretném, ha nagyobb tiszteletben tartanád álmaimat! Amelyik nemzetnek nincsen látomása, elpusztul — mondja maga a Biblia. Emlékezz csak most, hányszor vált valóra az álmom!” Az idős nő erre hátrahajolt a karszékben, szemeit lezárva halk és kísérteties hangon, kezdte elbeszélni elmúlt éjszakai rejtelmes álmát. A holdnak sugarai bágyadtan vetődtek arcára és játszottak ott kitartóan, amíg álmának meséjét visszhangozta beszéde. “Az álom, mit éjjel láttam, inkább látomás volt, mintsem csak álom. Látomás volt!... jelképes, baljós látomás! A csodaszarvas ősi legendája öltött élő formát álmomban. Mintha csak eleven szemekkel láttam volna. Láttam a csodaszarvast... mint sebes szél rohant hegyeken, völgyeken, árkokon-bokrokon át. Láttam a két legendás hőst, amint lovaikon ülve kergették a szarvast szörnyű sebességgel nappalon, éjjelen, tűzön, vízen át. Sokszor azt hitték, hogy kilőtt nyilaik elérték a szarvast, de nem érték el. Többször kiáltottak fel örvendező ujjonsággal: ‘miénk a szarvas’, de nem volt az övék. Egyszer csak rádöbbentem, hogy a két lovas nem is a legenda két ős lovasa, Hunor és Magyar, hanem Bocskay fejedelem, fején a gyémánt koronával, és a fiatal Bethlen Gábor.” “Anyám! Édesanyám! Hagyd abba! Az Isten szerelmére elég volt már jelképes álmaidból!” — kiáltott fel leánya látható felháborodással. “Erzsébet! Az álmok közelebb vannak az élethez, mint sokszor hisszük, vagy hinni szeretnénk ” — válaszolt tüstént az idős nagyasszony szemeit felnyitván egy percre. Majd ismét lezárván szemeit, folytatta álmának meséjét: “Ismét éjszaka lett. Az erdő koromsötét lett. A sárga félhold rosszindulatúan vigyorgott a felhők között. És íme, a csodaszarvast kergető két lovas mögött két madáralakú szörnyeteg repült a levegőben kergetvén őket, a szarvast kergetőket. Az egyiknek sasalakja volt két fejjel a nyakán; a másik nagy fekete, vérszomjas sólyom. Mindkettőnek félrőf hosszúságú előrenyúlt éles karmai voltak. A lovak a lejtőn lefelé vágtattak... hirtelen gyorsfolyású patakhoz értek. Óh, én Istenem! A patakban, ami folyt, nem víz volt az... hanem vér, vérpiros, gőzölgő, gomolygó vér. A csodaszarvas hatalmas ugrással átszelt a patak felett. De a lovak mögötte megtorpantak. A hirtelen megállásra lezuhant a gyémánt korona a fejedelem fejéről és begurult a gőzölgő véráradatba. Erre a két véres szörnyeteg, a kétfejű sas és a sólyom hosszú karmaikba ragadták a fejedelmet. Az ifjú Gábor lova erre ijedten átugrott a patakon és tovább üldözte a csodaszarvast, mely hirtelen eltűnt az erdő bozótjában. Erre felébredtem.” “Borzalmas! Rettenetes! — súgta Madam Alvinczy reszketve mint a nyárfalevél. “Semmi magyarázat! Semmi jelkép! Anyám!” — kiáltott fel az elképedt leány. “Nincs itt szükség külön magyarázatra, lányom! Ez az álom magában hordja magyarázatát.” — mondotta hangosan szemeit felnyitva az álomlátó. “A jelkép pedig könnyen megfejthető!” “A csodaszarvas: a szabadság, a félhold: a török, a kétfejű sas: Bécs, a fekete sólyom: Róma. A leesett korona... Istenem! ez az, ami megrémít engem... Oh, vajha ezt az álmot sohasem álmodtam volna!” “Az álmok semmitsem jelentenek, Anyám! Az álmoknak nincs köze az élethez!” “Az én álmaim, lányom, sohasem hazudnak! Habár most szívből kívánom, hogy ez az egy hazudnék. Az a leesett korona... az a kétfejű sas... az a nagy fekete sólyom... Óh, vajha ezeket sose láttam volna.” Ébben a pillanatban felcsendült az ősi zsoltár az öreg Erzsébet templom falai között és végigzúgott a piactéren. A kilencvenedik zsoltár, a magyar kálvinisták himnusza, zengett a levegőn át hatalmalmas erővel: “Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram! Téged tartottunk hajlékunknak. Mikor még semmi hegyek sem voltának, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, Te voltál és Te vagy erős Isten! (a következő És Te megmaradsz minden időben!" %1TM!ui!lkfn
