Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)

1984-06-01 / 3. szám

Minden szem mereven rászegező­­dött a “Nemzet Atyjára”, amint az írást olvasta. Minden szem arcvoná­sait olvasta, míg minden szív reszke­tett. Nyilvánvaló volt, hogy a hír­adás élet, vagy halál volt. De melyik a kettő közül: Élet? . . . vagy Halál? A fejedelem visszaadta az írást a tisztnek, néhány szót halkan súgván a fülébe. A tiszt sietve vitte azt fel a szószékre, átadván Villers lelkipász­tornak néhány szó súgásával. Mérhetetlen izgalom volt érezhető az egész nem templomi gyülekeze­ten. A várakozó csend oly mélységes lett, hogy még a papír sistergése is hallható volt, amint azt a lelkipász­tor kezébe emelve olvasni kezdte. “Irgalmas az Úr! Meghallgatta kö­nyörgéseinket!” — kiáltotta el magát j JÚLIUS 4 | ' Hazánk függetlensége kivívásának vasárnapján megérzik-e rajtunk, hogy mi olyan amerikaiak vagyunk, akik Jeffersonra, Washingtonra, Franklinra emlékezünk, akik Henry Patrick, John Hancock, Richard Henry Lee nevének említésére nem­csak emlékezünk, s kalapunkat tisz­telettel megemeljük, hanem reájuk emlékezve7 vállaljuk örökségünk el­kötelező voltát. Eddig viszonylag “könnyű” kiváltságos volt amerikai­nak lenni. Hazánk nemzetközi tekin­télye, pénzünk értéke, erkölcsi, poli­tikai jónevünk duzzasztotta önérze­tünket. Ma is a világ leggazdagabb, leghatalmasabb nemzetének polgá­rai vagyunk. De most már olyan vi­lágban élünk, ahol amerikai voltunk kiváltságai mellett, annak felelőssé­gét, kötelességeinket is vállalnunk kell. Magunknak, fiainknak újra meg kell tanulnunk a kemény, be­csületes, építő életet. Nem élhetünk nemzeti múltunk régi becsületén. Igaz békét építünk és akarunk, de amíg a nemzetek megbékélnek és egymást elfogadják, addig vállal­nunk kell adott szavunk becsületét. A gyengébb nemzeteket nem szabad cserbenhagyni, a kicsinyeket meg­botránkoztatni. Bátorsággal, alázat­tal Istenbe vetett hittel kell meghozni döntéseinket, hibáinkat, gyarlósá­gainkat megismerve, vállalni, örök­ségünk tiszteletben tartásával a mai kor nagy emberi kötelességeit, saját polgáraink, és embertársaink sza­badságjogainak biztosításával és munkálásával, kitartással, felelős­séggel. Paál Gyula kitörő hangon. “Szelet küldött ne­künk, hullámokat adott számunk­ra!!” Boisot tengernagy írása ez itt “Nemzetünk Atyjához”. Itt tartom magasan a kezemben. Isten nyugat felől szélvihart teremtett, a szélvihar a szárazföld fölé sodorta a rohanó hullámokat, a hullámok sodorták mérhetetlen erővel előre a hajókat áttörve a spanyol védővonalakat. A spanyolok, akik még életben marad­tak, pánik-sújtottan rohanva mene­kültek a sodró árak elől. Boisot ten­gernagy flottája diadalmas győze­lemmel megmentette Leyden váro­sát. ” Örömrivalgás, öröm okozta sírás szakadt fel a keblekből és töltötte be a hatalmas templomot. Nemcsak az asszonyok, de még a férfiak is sírás­ban törtek ki, határtalan örömük­ben. Hangos kiáltások, melyek csen­des kifejezések akartak lenni, zúg­tak végig a templomhajón: “Magasztaltassék a Seregek Ura! Leyden felszabadult!” “Az Úr parancsolt! Szél és habok engedelmeskedtek!” “Nagyságos az Isten! Hatalma végtelen!” Majd az egész gyülekezet felpat­tant, és mintha egy ember lett vol­na. Szemekben könnycseppek csil­logtak, hálaadó szíveknek drága gyöngyeiként és az egész gyülekezet szívéből kitört az ősi hálaadó zsoltár: Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél jótéteményéről. Megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Megváltja életedet a pusztulástól! Kegyelemmel, irgalommal koronáz meg téged! Jóval tölti be ékességedet! Igazságot cselekszik az Úr, és ítéletet minden elnyomottal!” Azután a templomból kitódult gyülekezet örvendezése nem ismert határt. Groot Markt piacterén kitö­rő örömmel ölelték, csókolták egy­mást. Férfiak kalapjaikat magasra dobták kiáltozva: “Éljen Vilmos atya! Éljen Boisot! Éljenek a “tengeri koldusok! Éljen Leyden! — Le a spanyolokkal! Hol vannak Alvanak ‘győzhetetlen sere­gei’? A győzhetetlent legyőzték a sze­lek és hullámok! Hol vannak a “hal­hatatlanok”, hulláikat sodorja az ár! Hol vannak a ‘nincs-olyanok’? Nin­csenek olyanok! Megölték a ‘tengeri koldusok!” Gyorsan megtelt a piactér nem­zeti zászlók hosszú sorával. Peregtek a dobok és a dobok pergésére ezer és ezer láb dobogására zúgtak a dalok az örömrivagló ember-tenger ajkán: “ Verd a dobot vígan! Dob! Dob! Dob! Verd a dobot vígan! Dob! Dob! Dob! Verd a dobot vígan! Dob! Dob! Dob! Éljetek “koldusok”! Ez a jelszó! Most! Most! Most! Majd pedig egy ifjú kölyök-ember a “tengeri koldusok” köntösébe öltö­zötten egy magas, izmos polgár nya­kában ülve hangosan soronként dik­tálta a gúnyosan-tréfás harci nóta­verset, amit a hatalmas embertömeg tüzes egyhangúsággal ismételt utána: “Dupla ütemben a büszke spanyol Leydennél tört volt ránk! Dudánk és dobunk hangos és víg most, táncra csal a nótánk! Megtorpant harcban, kerengve járja furcsa majomtáncát! Elfelejtette, nem tudja többé forgat­ni a dárdát!” Oránia hercege elégülten állt egy ideig a templomajtóban, mosolyra derült arccal nézte az ujjongó töme­get, simogatván hűséges kutyáját. Baljánjacob Van Maidere, a lovász­mester, jobbján Belft piros arcú kö­vérkés polgármestere állott. “Leyden”, mondotta a fejedelem, “lehűti most az ellenség korlátlan büszkeségét, kik azt hitték elevenen emészthetnek fel minket. Én a hadak Urába vetettem bizodalmá­mat, O volt seregeinkkel, és az Őse­­gedelmével visszük harcunkat végső diadalra!” Azután visszatért palotájába, hogy onnan gyors sietséggel — betegsége által legyengül állapotában — Ley­den városába utazzon megköszönni a “tengeri koldusokénak a csodálatos felszabadítást, a leydeni polgárok­nak a hihetetlen kitartást és megju­talmazni a várost az egyetem felál­lításával, mely örök időkre emléke marad a felszabadulás csodájának. Amint átvonult az örvendező nép­tömegen, alabárdosokkal előtte és kísérő csoportjával mögötte, mind­két oldalról ezrek ajakáról hang­zott: “Éljen ‘Nemzetünk Atyja’/ Él­jen sokáig a Fejedelem!” Fejedelmi palotába való visszaér­­kezte után is visszhangzott a kiáltás a városka Groot Markt piactere felől: “Éljenek a ‘tengeri koldusok! Nem hagy Isten elveszni minket! Éljenek megmentő hőseink! Nemes, bátor se­rege az Urnák! A Seregek Urának!” CALVIN SYNOD HERALD — 14 — REFORMÁTUSOK LAPJA

Next

/
Oldalképek
Tartalom