Calvin Synod Herald, 1982 (82. évfolyam, 1-6. szám)
1982-12-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 13 — REFORMÁTUSOK LAPJA ARANY JÁNOSRÓL Arany János 1817-ben született a bihari Nagyszalontán. A református hitben felnőtt legkisebb gyermekre nagy hatással volt a békés családi környezet. Példás eredménnyel végzett elemi iskolái után a debreceni kollégiumba került, ahol a tanulmányait félbe kellett szakítani a szülők szegénysége miatt. Arany ekkor elment tanítónak Kisújszállásra, majd egy rövid időre visszament Debrecenbe... Nagyszalontán tanító és segédjegyző lett, és ott vette feleségül ErcseyJuliannát. Két gyermek született a házasságukból: Juliska és László. László maga is neves költő lett. ARANY JÁNOS ELFELEDETT ÍRÁSAI 1882. október 22-én, száz éve hunyt el Arany János. Megemlékezésül Lukácsy Sándor irodalomtörténésznek, a Magyar Nemzet 1982. október 10-i számában megjelent — és eddig ismeretlen Arany-dokumentumokat közreadó — írását közöljük. Arany János ismeretlen írását nyújtom át a tudománynak és a közönségnek. Nem költői műveket, csupán a szalontai "falu jegyzőié"nek hivatali fogalmazványait, melyek azonban egyszersmind a népember együttérző lelkének megnyilvánulásai. Noha az írást reformkori lapok nyomtatott szövegéből közlöm, ismeretleneknek mondhatom, mert eddig minden kutató figyelmét elkerülték, s nincsen benne Arany János hivatali iratainak kritikai kiadásában sem. SZÖRNYŰ TŰZVÉSZ Szalonta városa romokban hever. Folyó hó 17-én délben a város egyik szélén tűz ütött ki, melly nem több mint két óra alatt az irtózatosan dühöngött szelek szárnyain az egész városon keresztül száguldozván, annak többet négy ötöd részénél, tehát mintegy ezer házat, ide nem számlálva az udvarokon volt mindenféle gazdasági épületeket elhamvasztott. Leégett nagytemplomunk, tornyunk, harangjaink részint leolvadtak, részint lehullva széttöredeztek, leégett egyik lelkészi lakunk, tanítóink lakai közzül többen, városházunk minden irományokkal együtt. Népünk ínsége és nyomora leírhatatlan: Ugyanazért a szűkölködő emberiség nevében, mély tisztelettel kéretik minden emberbarát, hogy számtalan éhenhaló szerencsétlen lakostársaink felsegélésére valamely segedelmet adni, gyűjteni, s a begyülendő öszvegyet helybeli kereskedő Rozvány József úrhoz, mint a segélyadományoknak e végre bizottmányilag kinevezett elfogadójához és vezetőjéhez, mielőbb elküldeni kegyeskedjék. Kelt Szalontán, ápril 18-án 1847. Arany János, mint a segély gyűjtő bizottmány jegyzője Arany Jánosnak a tűzvésszel kapcsolatos további hivatalos iratait a kritikai kiadás közli: április 23-án, a Városi közgyűlések jegyzőkönyvében örökítette meg a szomorú eseményt (ez a legrészletesebb leírás), április 29-én a szalontai tanács nevében segélykérő körlevelet fogalmazott, május 17-én pedig az uralkodó elé terjesztett kérelem szövegét készítette el. Arany János hajlékát megkímélte a tűzkár, mint Petőfihez írt leveléből tudjuk, a pusztítás épp az ő háza mellett állapodott meg. A szerencsétlenséget mégis meg kellett sínylenie: a romlásra jutott város másfél évig nem tudta jegyzői fizetését folyósítani, emiatt Arany - mint maga írta később - szorult helyzetbe jutott, "kénytelen valék családom eltartása tekintetéből a forradalmi kormánytól egy alárendelt irodai hivatalt elfogadni". Arany 1847-ben országos elismerést kapott, amikor a Toldi című el beszélő költeménye megnyerte a Kisfaludy-Társaság pályázatát. A számára többet ért azonban az, hogy megnyerte Petőfi barátságát és elismerését is. 1863-ben az Akadémia titkárává választották, ami anyagilag megerősítette, de ugyanebben az évben meghalt a leánya, Juliska, ami pedig évekre elnémította nemzetünk egyik legtudósabb költőjét. Száz éve, 1882-ben halt meg. Abban az évben, amikor a nemzetünk egy másik nagy egyénisége, Kodály Zoltán született. Arany halálának századik évfordulóján az Epilógus című verséből idézünk, amelyben a költő bölcsen és humorosan vizsgálja meg életét.-------------- EPILÓGUS --------------(részlet) Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam, Gyalog bizony... Legfölebb ha omnibuszon. Láttam sok kevély fogatot, Fényes tengelyt, cifra bakot S egy a lelkem! Soha meg se’ irigyeltem. Nem törődtem bennülővel. Hetyke úrral, cifra nővel: Hogy áll orra Az út szélin baktatóra. Ha egy úri ló-csiszárral Találkoztam s bevert sárral: Nem pőröltem, — Félre álltam, letöröltem. Hiszen az útfélen itt-ott Egy kis virág nekem nyitott: Azt leszedve, Megvolt szívem minden kedve. Az életet, im, megjártam: Nem azt adott, a mit vártam: Néha többet, Kérve, kellve, kevesebbet. Ada cimet, bár nem kértem, S több a hir-név, mint az érdem Nagyra vágyva, Bételt volna keblem vágya. Kik hiúnak és kevélynek — Tudom, boldognak is vélnek: S boldogságot Irigy nélkül még ki látott?...
