Calvin Synod Herald, 1982 (82. évfolyam, 1-6. szám)
1982-10-01 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 12 — REFORMÁTUSOK LAPJA DR. KOMJÁTHY ALADÁR (Montreal): A “kitántorgott” egyház születése---------------------------------------------------- 2. RÉSZ --------------------------------------------------A bevándorló magyarok első szervezetei az úgynevezett testvérsegítő (angolul: fraternal) egyesületek voltak, amelyeket egymás megsegítésére szerveztek. Haláleset) és betegsegéiyező primitív munkásbiztosító egyesületek voltak ezek. Nem a magyarok találták ki ezeket, Ilyen szervezetek már százával működtek úl környezetükben. A korábban érkezett lengyel, orosz és szlovák bevándorlók már régebben, a magyarok megérkezése előtt, megalapították maguknak ezeket a testvérsegítő helyi, állami vagy itt-ott már “országos" méretű testvérsegítő egyesületeket, és a későbben érkező magyarok nagy buzgó«ággal utánozták ebben az előttük ide érkezetteket. Az új életükben rejlő veszélyek elhárítására, életük bebiztosítására az azonos nemzetiségű, kultúrújú vagy vallású bevándorlók egymást megsegítő Intézményei voltak ezek. Az egyesületek zászlói, egyenruhái és nevük kelet-európai volt. A célkitűzés, az egyesületek demokratikus struktúrája és az önkéntességen alapuló tagság elve pedig tipikusan az amerikai környezetnek a terméke volt. A testvérsegítő egyesülethez tartozás az önkéntes csatlakozás útján a bevándorló magyarok egyik legnagyobb élménye volt az új világban. Meg volt már az első közösségi kapcsolatuk, ahol ők is voltak “valakik". Szavuk volt, szavazatuk volt és önmaguk s mások szemében Is fontosakká lettek. A belépés vagy a nem belépés már a bevándorló szabad döntése volt. Semmilyen ehhez hasonlítható óhazai élményük nem volt. A falu közösségébe beleszülettek és ahhoz tartoztak mindhalálig. A testvérsegítő szervezetben azonban minden az önkéntesség elve alapján állott. Szabad akaratukból lehettek tagokká, vagy maradtak a szervezeten kívül. Az első magyar szervezetek — éppen úgy, mint az összes többi kelet-európai bevándorlók szervezetei — az Amerikában kialakulófélben levő kulturális, társadalmi és egyházi életnek az alapkövei voltak. Az amerikai magyar református egyházak tör-Mit adott Kodály... Kodály nagyságát, akár a hegyekét, azok tudják fölmérni, akik távolesnek egy kicsit az ilyen emberi nagyságok munkakörétől; vagyis a jelen esetben, akik nemcsak zenészek, nemcsak pedagógusok, hanem mindazokkal a gondokkal is foglalkoznak, amelyek Kodály egész lényét és egész életét betöltötték. Nem vagyok zenész, nem vagyok zeneértő sem; azok közé tartozom, akiket mint botfülüt, valahányszor év elején megvolt a hangpróba, már a második akkord után kitettek a kórusból. így aztán nem lévén se hallásom, se jó hangom, beletörődtem, hogy a zenéhez soha közöm nem lehet. Hogy mégis visszakerültem erre a területre, azt teljesen Kodálynak köszönhetem. Az ő nagy tétele volt, hogy nincs botfülü gyerek, mindenkit meg lehet tanítani zenére, énekre, és mindenki elsajátíthatja azt a képességet, ami a zenei szépség élvezéséhez szükséges. Én az ő nagyságát, távolról nézve tehát, abban láttam, hogy milyen munkát vállalt egy ugyancsak nehéz helyzetbe került nemzet életében. Az, hogy ő Bartókkal együtt lenyúlt a népzenéhez, nemcsak azt eredményezte, amit Európában Stravinsky és a többiek csináltak, vagyis hogy az A SZENTtRÁS OLVASÁSA a pásztorok szolgálatát a legkevésbé sem szorítja háttérbe. Úgy az Ige olvasásával, mint a hallgatásával igyekezzenek a hívek gyarapodni.(Kálvin) ősforrásból merítettek értéket. Sokkal többet adott ő: egy nép lelkűiét ét hozta felszínre-, ez abban az időben már, azt lehet mondani, a zenében volt konzerválva. Kodály munkája ezért óriási. Öntudatra ébresztett egy nemzetet, megmutatva, hogy őnéki is van sajátos értéke-, hogy büszke lehet arra, amit az ősei véghezvittek. S megtanította ezt a nemzetet arra is, hogy még tágabb értelemben foglalkozzék saját magával. Az a nevelő munka, amit ő itt helyben tán még Bartóknál is szívósabban végzett, nemcsak énekelni tanította meg százezerszámra a gyerekeket. Százezreket ébresztett közösségi öntudatra-, hogy hívek legyenek a közösséghez, amelyben születtek. * * * Hogy ez mit jelent? — Ez egy külföldi élményemmel érzékeltethető legjobban. 1955-ben “Népdalfesztivált” rendeztek Párizsban. A “Magyar Népi Együttes” Kodály “Kállai kettősét” adta elő. — Ilyen tomboló sikert még addig nem láttam, nem hallottam. Az emberek először tapsoltak, azután fölálltak és addig nem ültek le, míg újra föl nem sorakoztak a zenészek és táncosok és nem játszották el még egyszer a Kállai Kettőst. Magam is megrendültem: akkor éreztem, hogy valójában mit jelentett kiemelni egy értéket a nép lelkületéből és azt kellő módon Európa elé tárni. juyés Gyula (“így láttuk Kodályt”) ténete is igazolja az ilyen laikus szervezetek fontosságát. Ha a kezdeti idők testvérsegítő kezdeményezéseit vizsgáljuk, láthatjuk azt, hogy az elsődleges célkitűzés a tagok és családjaik védelme, de rögtön utána következik az Is, hogy az egyesület az elhalálozott tag "tisztességes keresztyén temetéséről köteles gondoskodni". Éppen úgy, mint a haláleset! vagy a baleseti biztosítás összege, a temetésről, mégpedig az Illető vallása szerinti szertartású temetésről is gondoskodik az egyesület. Voltak kifejezetten magyar reformátusnak nevezett egyesületek, amelyeknek az alapszabályaiban arról Is szó esett, hogy a tagok vallásos szükségeiről gondoskodnak. A magyar bevándorlás első évtizedében azonban egyáltalán nem voltak még magyar református papok Amerikában. Hogyan is gondoskodhattak volna “tisztességes keresztyén temetési szertartásról”? Hogyan tegyenek eleget annak az alapszabályban vállalt kötelességnek, hogy a tagság vallásos szükségleteit kielégítsék? Nincs pap, és nincs egyház, Illetve templom sehol... A magyar református bevándorlók lelki világában falijuk templomának központi Jelentősége volt. Egy fehér falú szent hely, ami mindig volt emlékezetük szerint. Ez jelentette nekik az egyházat. Sokkal Inkább, mint a hívek láthatatlan közösségét. A faluban mindenkit ugyanabban a templomban kereszteltek meg és ez meghatározta egy egész életre vallásos hovatartozását, el egészen addig, amíg el nem temették az ugyancsak egyházi temetőben. Olyan furcsa élménye a magyar parasztnak egészen bevándorlásáig nem volt, hogy ne lett volna templom, ne lett volna egyház. Hát Amerikában volt rengeteg templom, de egyik sem volt olyan, mint az övé otthon a falujában. Az Amerikába bevándorolt magyar reformátusok vallásosságának két fontos ismérve volt. Nagyon szerették énekelni a zsoltárokat és dicséreteket, jelentős részét gyermekkorukban fejből megtanulták és ismerték. Sok feljegyzés és egykorú emlék maradt fenn az első nemzedék életéből, amikor együtt énekelték közkedvelt zsoltáraikat. A református alapon szervezett testvérsegítőkben is a gyűlések “tárgysorozatán" ott van a zsoltáréneklés. A másik, még fontosabb, az úrvacsora komolyan vétele és az azzal való rendszeres élés. A magyar hagyományok szerint évente legalább hatszor volt a falvakban úrvacsoraosztás. Volt böjtben, húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor, a nyár vége felé “új kenyér alkalmából", a szüret után pedig “új borra”. Ez mindenütt, az összes egyházkerületek területén közös magyar református hagyomány volt. Az úrvacsoraosztás ünnepélyes alkalmához vidékenként különböző szokások is kapcsolódtak, mint egymástól bocsánatot kérés, vagy az úrvacsoraosztás reggelén ételtől és italtól tartózkodás. Mindezek jelzik azt, amit egyébként a magyar református úracsora sajátságos belső tartalma is kifejez, hogy a magyar református falusi nép életében az úrvacsoraosztásnak rendkívül fontos és központi jelentősége volt. Míg az igehirdetésből lassan eltűnt a keresztyén evangélium lényege, az úrvacsora kötött szövegű liturgiájában a magyar reformáció lelkisége élt tovább és abban találkozott legjobban Istenével, érezte magát Isten közelségében a magyar református hivő. Az Amerikába került magyar reformátusok ezt a lelkiséget hozták magukkal és erről semmilyen “testvérsegítő intézmény” nem tudott gondoskodni. Az egyházzá szerveződés és a templom felépítésének igényét pontosan ebben kell lélektanilag keresnünk. . (Folytatjuk)
