Calvin Synod Herald, 1982 (82. évfolyam, 1-6. szám)

1982-10-01 / 5. szám

CALVIN SYNOD HERALD-10-REFORMÁTUSOK LAPJA

Anap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak. Tovább is káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Ja, pedig már nyergeit az éjtszaka.

Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy térés hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű' mindenik és azonegyformák voltak a keresztek, valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: — Nekem még a tizenkét Krisztus sem parancsol! — A térés közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár nevendék malac legelésztek rajta.

Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosán, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot, Mármint a barmok.

A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca. de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu.

Belépett a boltba és azt mondta: — Jó estét kívánok. — Ügy mondta ezt ő, mint más emberfia, valahogy mégis bennebb ment az emberbe az ő kívánsága.

A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek: — Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk.

Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá és szólt: — Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak.

A boltoson átment az idegen hangja és nézése és összerázkódott: — Jaj, milyen fekete vagyok én belül! — mondta. Azzal nagy titkosan levette a pokol-vasát a mérték alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asszony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: — Milyen szép csendes este van ma. — Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett:

— Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot?

A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, kik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát:

— Nesze, te fehértestű, ne te nagyszemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású.

Az idegen bement, eltakarta a leányt és szelíden odahajolt az asszony elé:

— Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol.

Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel:

az utolsó Ítélet

napján nem a hit, hanem a jócselekedetek szerint ítéltetünk meg. Mert a jócselekedetekért senki nem idvezül, de azok nélkül sem. így nyerünk ez életben tisztességet, halálunkban vigasztalást.

(Nádudvari Péter, 1741)---------------Szabó Dezső ----------------Az elfelejtett arc

— Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz vagyok! — tördelte kezeit.

Az idegen megfogta a leány kezét, az aszszony kezébe tette és mondta:

— Csókold meg a te jó anyádat, leányom — és elment.

Az asszony magához ölelte a leányt, összevissza csókolta:

— Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. — És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jóérzést. — Kérdezte a leánytól:

— Hol láttam én ezt az ember?

A lány felelt:

— Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe.

A leggazdagabb gazda a tornácon vacsoráit a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres-nép az udvaron ült faragott tüskökön. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá.

— Adjon Isten jó estét! — szólt az idegen.

— Az Isten az adhat, amit akar — szólt a gazda.

Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. ö maga is sóhajtja:

— Üres, üres.

Odaszól a gazdag emberhez.

— Mit adsz az én hosszú hajamért?

— Megér egy darab avas szalonnát — kacagta a gazdag ember.

— Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem ezeket a szegény embereket.

— Asszony hozd ki a nagy ollót — monddotta a gazdag ember.

Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag fél kézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált.

— Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?!

A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: Jaj, hogy a szívembe vágtad, édesapám, az ollót, mi s mi fog holnap történni!

A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis púja fia kiáltja.

— Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni holnapután?!

És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy holnap,és holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz a ő gonosz szívével! Odaszól az asszonynak:

— öld le a tíz legkövérebb tyúkot és add ezeknek a szegény embereknek.

Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt.

— Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz.

Azután megint szólt:

— Mérget veszek rá, hogy láttam már valahol.

— Talán mikor az orvosnál voltunk — szólt a leány.

Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta:

— Az almafáig ér a földem.

A másik azt mondta.

— A körtefáig ér a földed!

Ezen aztán elmarcangolták egymást és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.

— Neked nincs igazad! — förmedt a bíró a haragosára. — Az a darabka föld ezé, itt ni! — És rámutatott vejére.

— Jaj! Jaj! Jaj! — kiáltott az idegen.

— Mi bajod, idegen ember — kérdezte a bíró s a két másik.

— Oh, jó emberek, adjatok embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt, meghalok s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.

A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt:

— Kérd azt a darabka földet ettől, ni, mert övé a juss szerint. — És megmutatta a bíró haragosát.

Ez pedig szólt:

— Neked adom azt szívemből szegény idegen ember.

A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott és szólt a haragosához:

— Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.

Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert:

— Maradjatok ma nálam vacsorára.

Azután így szólt:

— Hol láttam én ezt az embert?

— Talán a katonaságnál — szólt az egyik.

— Talán a Balogh Péter lakodalmán — szólt a másik.

És minden egyes házba betért az idegen. És amikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek.

— Olyan jó lesz most egymást látni — mondották az emberek.

És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szólt:

— Halljátok, atyafiak, embernép és aszszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.

Fennhangon szólt a boltos is:

— Hallják, kendtek, falubeliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.

A gazdag ember is:

— Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.

A Pironcsákné mezítlábas kisfia — Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt — megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.

— Mész el onnan, beste kölyke, mert bezzeg pofon teremtelek! — kiáltott a bíró és felemelte a kezét.

A gyermek nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy kire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek:

— Ni, édesanyám, ni édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!

A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosán, a világgá ment vendég.

Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang, nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.