Calvin Synod Herald, 1981 (81. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 3-4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 GONDOLATOK BARTÓK BÉLA SÍRJÁNÁL, HALÁLÁNAK 35 ÉVES ÉVFORDULÓJÁN —Részlet — Zseni volt, született szellemi óriás, felszabadultan szókimondó, aki Ady mélységével és Bemard Shaw— Karinthy szarkazmusával nézte a világot. Géniusz volt, aki éppen azért megengedhette magának, hogy hasonlóan J. S. Bach-hoz (és hány nagy alkotó még Bach előtt és után. ..?) hirdesse, hogy minden nagy alkotás alapja a disciplin, a drákóian fegyelmezett MUNKA és nem az „ösztönös” megszállottság romantikus alkotó „ihlete”. Kora gyermek korától, küzdött, rengeteget dolgozott, olvasott, tanult filozofált, írt és alkotott és ezért — bár sokszor tagadta — látszólag mégis minden fontos ügyre volt ideje. Egyéni sorsa, küzdelmei és egész sorstragédiája és a magyar ezer éves történelmi világalakító szerepünk között megdöbbentően sok és félreismerhetetlenül világos a párhuzam. Sokszorosan keveredett nép vagyunk, akik minden viharos történelmi megrázkódtatás ellenére megtartottuk magyar lényegünk egyik legfontosabb karakterisztikáját: keleti genetikai örökségünket, amihez nyugati szerzett tulajdonságok, nyugati kultúra és civilizáció adta a megnyilatkozási formát. A Nagyszentmiklóson született és a keleti örökségünk ősi MAGYAR formáját legjobban megőrző Erdély környékén gyermekeskedő fiatal Bartók első komoly tanulmányait a teljes osztrák iskolázottságú Thoman, Koesler, majd a Brahms-Dohnányi befolyástól kapja. De a szentistváni keresztvíz nem felejtette el a sámán kopjafák, a kárpáti haza előtti ezerévre visszanyúló elementáris vad, oly gyakran szimbolikusan megnyilatkozó ősi örökséget. Nagy csodálattal lesi, a nyugati zenei civilizáció akkori géniuszának, R. Strauss brilliánsan sziporkázó zenekari orchestráló csodáját, — de már a Kossuth Szimfóniában nyugodtan megbotránkoztat minden német származású és érzésű zenészt a német himnusz kikarikirozásával. Az első Rhapszódia még csak magyaros-cierányos befolyású, de a hangszerelés színekben gazdag virtuozitása már félreismerhetetlenül mutatja, hogy a fiatal Titán már mindent megtanult a szakma hangszerelő óriásaitól: Rimsky-Korsakov, Berlioz, Ravel és a valamivel idősebb Richard Strauss-tól. Nemcsak, hogy elleste, megtanulta, de a legmagasabb tökéletességre fejlesztette a zenei nyelv használatát. Sokkal több volt e mögött, mint csak egy tehetséges fiatal zenész természetes ügybuzgósága. Történelmi küldetését, elhivatottságát tudatosan, a zsenik mindent félreseprő vak céltudatottságával követte. Tudta, hogy csak a legtökéletesebb felkészültséggel, a szakma minden, legmodernebb technikai bravúrját latba vetve lehet valami esélye, hogy az úgyszólván kizárólagosan nyugat-európai — főleg német-olasz-francia hagyományokon felnőtt zenei civilizációt meggyőzze egy teljesen hihetetlen, botrányosan és forradalmian abszurd dologról: hogy a nyugati fül számára olyan „exotikusan bizarr” semmi más „ismert” nyelvhez nem hasonlító Magyar Nyelv mögött egy ugyanilyen különleges és talán minden elfogadott, akkor ismert nyugati kultúránál régebbi, erőteljesebb, zenei dallamvilág (az írástudatlanság és nyomor által) elnyomott de mégis elképzelhetetlenül gazdag, hatalmas birodalma vár felszabadításra és megszólaltatásra. Ó, — nem volt egy csepp kételye sem a feladat lehetetlenséggel határos nehézségével kapcsolatban. Még sokkal kevésbé tájékozott és nyilt-szemű embernek is nehéz lett volna tudomást nem szerezni a vezető nagy zenekritikusok megbotránkozó kifakadásairól az „ázsiai fél-barbár” Tchaikovsy — „brutális, vulgar, vodka-szagú orosz paraszt-zenéjéről ...” Mennyivel ősibb, vadabb pálinkaszagúan bődös paraszti, vagy természetes, primitív ártatlanul szókimondó őszinteséggel szeretkező, zabolátlanul elemien ösztönös volt az a zenei nyersanyag az a dallam-világ, amiről Őneki kellett először beszélnie a Menuetten és waltzeren nevelkedett füleknek. És mennyivel más, szokatlanabbul disszonáns volt az a hangszín, zenei nyelv-, és zenekari hangszerelés, ami stílusos keretet és méltó kifejezési formát adhatott ezeknek primitíven gyönyörű, szokatlan ősi dallamoknak. És a várt felzúdulás és a szakadatlanul jajgató felháborodásban nem volt hiány! Otthon is és Nyugaton is. De otthon még talán jobban. Mindég az ordít legjobban, akinek a háza ég. Ha nem is tudatosan, de tudatlanul, tudat alatt megérezte az akkori magyar vezető arisztokrácia a Bartók által megénekelt üzenet végzetesen veszélyes, társadalmi és egész világ-rendet felborító borzalmas erélyét, és erélyes figyelmeztetését. — Hát ki szerethette ezt? Igen — Drága jó Szabolcsi Tanár Űr — Teljesen igazad volt... Bartókot, akit a „történelmi szükségszerűség” törvénye helyezett akkor és oda, ahol született, majd ahol új igét hirdetett egy olyan internacionális nyelven, aminek már nem voltak olyan szűkös kis határai, mint a másik misszionárius „testvéré” Ady-é, - ezt a Bartókot sem politika, sem megvető gúny és üldöztetés, sem a száműzött élet minden válsága nem tudta visszatartani attól a prófétai, misszionárius küldetéstől, hogy merész, új igét hirdessen, és ezen a végső fokon mindenki által felfogható, mindennél intemacionálisabb nyelven e
