Calvin Synod Herald, 1980 (80. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3-4. szám

14 CALVIN SYNOD HERALD KOVÁTS IMRE ANDRÁS 1923 - 1979 1979. december 12-én hosszú, kínos szenvedés után tüdőrákban elhunyt Kováts András. Kováts Bandi 1923-ban született Nagykőrösön, re­formátus iparos és ügyvéd Ko­váts családból. Apja, Imre, a nagykőrösi Református Egy­ház és a Református Gimná­zium jogtanácsosa volt. Bandi a családi hagyományokat kö­vetve maga is ügyvédnek ké­szült. Főiskolai tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán végezte, összes szigorlatait letette, de mielőtt doktorátusi tézisét megvédhette volna, a vesztett háború végén, 1945-ben katonai zászlóaljjal nyugatra vezényelték. 1950-ben Észak-Amerikába vándorolt ki és Cleveland­iján telepedett le. Itt a Western Reserve University-n könyv­viteli tanfolyamot végzett. A sors — a magyar sors — megint közbeszólt életébe. Éppen tanulmányai befejezése előtt ki­tört az 56-os forradalom. A magyarságnak ez a legszebb és legtragikusabb forradalma mindannyiunkat lelkünk mélyéig megrendített, önvizsgálatra, átértékelésre és tettekre kész­tetett. De Kováts Bandi ezen túlmenően kilendült a normá­lis életrendü emberek mindennapi kerékvágásából és oda haláláig nem is tért vissza. A foradalom után New Yorkba költözött, ahol a mene­kült diákok segély- és ösztöndíjügyeit intézte, majd a Kos­suth Foundation ügyvezető igazgatója lett. 1964-től 1969-ig a Madison sugárúti Presbiteriánus Egyház hivatalnoka, majd 1970-től a Standard Press irodavezetője New Brunswickon, s később az ötágú Síp kiadó hivatalának vezetője. 1972-ben, a herefordi zászlóbontás után csatlakozik az Itt-Ott baráti köréhez, majd a belőle kialakuló Magyar Baráti Közösség­hez és ennek mindhalálig lelkes híve. A Közösségben látja az egyetlen reményt az észak-amerikai magyarság megtartá­sára. Az utóbbi években az Amerikai Magyar Szövetség meg­reformálásával foglalkozott. 1979 szeptemberében a Szövet­ség igazgatójává választották. Még részt vesz a Szövetség decemberi gyűlésén Washingtonban. Onnan visszatérve, a repülőtérről barátai egyenesen a kórházba vitték, ahonnan már élve nem távozott. Kováts Bandi az ötvenhatos menekültek ezreit istápolta, segítette és igazította el. Csak önmagával és családjával nem törődött. Jelszavát szószerint és a megadott fontossági sor­rendben élte: Magyarság ... Isten ... Család. Izzó hőfokon, 40 fokos lázban élte a magyarságot. Hamza András jellem­zése pontosan leírja egyéniségét. Kováts Bandi tragikus ma­gyar próféta volt, aki nem a földönjárók világában élt, ha­nem s magasságban álmodott, ahová a költői gondolatok emelik a hazát. Ezért a magasban lebegő hazáért, ezért a minden magyart összefogó hazáért, élt, dolgozott, agitált, konspirált, írta sokoldalas memorandumait, mondta órákhosz­­szat telefon-monológjait... Az otthoni magyarsággal való kapcsolatok úttörője volt a hatvanas években. Akkor, amikor ezért a munkáért csak kipellengérezés, társadalmi, sőt er­kölcsi megvesszőzés járt. Nála jobb istápolója, eligazítója az ideérkező művészeknek, íróknak nem volt, de önmaga aoha­­em látogatott haza. Megrendítő és egyben felemelő és példamutató volt Bandi megfeszített, hosszú küzdelme a halálos kórral. Egy pillanatig nem adta fel a harcot. A halálos ágyon még az Itt-Ott nyári táborára készülődött 1980 augusztusában. És példamutató volt a Magyar Baráti Közösség összefogása, mellyel megszépítették a szenvedő ember utolsó hónapjait. A jelentős és rendszeres havi adományok lehetővé tették, hogy Bandi semmiben nem szenvedett hiányt és a próféta a halálos ágyon is folytathatta munkáját, fizethette telefon­­számláját, másolási és levelezési költségeit. Testét kívánsága szerint elhamvasztották. Az urnát a nagykőrösi Kováts kriptában helyezik el. Kováts Bandi földi pora megtér abba a földbe, ahonnan lélekben egy pillanatra sem disszidált. Az emlékszertartást a Manville-i magyar re­formátus templomban tartotta Hamza András lelkipásztor és Bojtos László. Koszorú és virágok helyett a barátok — akik messze földről zsúfolásig megtöltötték a templomot — Bandi kívánságának megfelelően, a fiatalok erdélyi bizottságának (CHRR) adták adományaikat, az erdélyi magyarságért foly­tatott küzdelem támogatására. („Még itt sem nyugszik Ko­váts Bandi...”) A szertartást halotti tor követte. A tor vé­gén néhány barát az urna körül elénekelte Bandi legkedve­sebb népdalait: Szalárd alatt, Hosszú útról visszatérni nem lehet. A Magyar Baráti Közösség nevében Cseh Tibor emlék­kopjafát farag Kováts Bandinak. A kopjafa-avató ünnepségre 1980 májusában kerül sor. Bandi, itt-ott találkozunk! (—tiboT—) (Folytatás a 12-ik oldalról) Itteni magyar gyülekezetekben is megfordultam, s volt alkalmam Igét hirdetni is. Hétvégeken, amikor jól esett ki­kapcsolódni a szemináriumi élet és munka hétköznapjaiból, a Manville-i parókia és Hamza András nagytiszteletü úrék vendégszeretete a távollévő családi otthont idézte számomra. Tanulmányaim befejeztével alkalmam nyílt, hogy Bütősi János püspök úr meghívása alapján részt vegyek a Kálvin Egyházkerület közgyűlésén, ahol megismerhettem az ameri­kai magyar református élet olyan személyiségeit is, akikkel addig nem volt alkalmam találkozni. Május végén volt a Szeminárium évzáró ünnepélye az egyetemi templomban. Jóleső érzés volt átvenni a diplomát, s ott tudni magam az ismert és ismeretlen elődök között, akik a Duna és a Tisza mellékéről érkezve, többszörös erőfeszí­téssel, mint az itteni diákok, de sikeresen fejezték be a prog­ramot, amelyre vállalkoztak. Itteni heteim hamarosan véget érnek, s sok tapasztalat­tal meggazdagodva, a Princetoni Szemináriumot és az ame­rikai élet valóságát közelebbről megismerve térhetek haza Magyarországra. Ezúton is megköszönve mindazok jóindu­latát, akik segítségemre voltak, azt kérem Istentől, hogy az itteni tanulmányokat, tapasztalatokat és indíttatásokat az Ö neve dicsőítésére, embertársaim szolgálatában hasznosíthas­sam. Páll László

Next

/
Oldalképek
Tartalom