Calvin Synod Herald, 1977 (77. évfolyam, 1-12. szám)
1977-09-01 / 9-10. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD Ady szülőháza A világ nem érthette, még a magyarság se saját magát. Külső eseményekben kereste a titkot, s mindig hamis képet rajzolt önmagáról. Adynak kellett jönni, megmutató, leleplező verseinek, hogy feltáruljon a magyar lélek mély rétege. Robbant és sértett a lírája, átkokat kavart, visszahőkölt tőle a magyarság szerelmese, s koncát féltette a sokféle kizsákmányoló. De lassan, a halála óta extelt évtizedekben kitisztult benne a magyar élet. Népi adottságok s formáló szellem kereste és mindjobban megtalálta egymást. Amíg a második világháború után egy idegen ideológia és imperializmus újra éket nem vert közé. Ismét tövis adatott a magyar történelembe. De Ady nemcsak megmutatta, hanem formálni is akarta a magyar életet. Távol állt tőle minden céltalan, vagy öncélú líra. Tökéletes művészetet produkált, de nem tartalomnélkülit. Olyan persze nincs is, a csak formában élő költészet tartalma a rombolás és a semmi. Ady nőttetni és építeni akart; paradox módon egy magyar forradalomban. Évszázadok mulasztását és bűneit akarta helyrelendíteni. A nemzetnevelés és lassú reformok útjáról rég lekésett a magyarság. Európa történelmi mozgása gyorsabb volt az otthon ébredező jószádéknál. Csak forradalmi robbanásban rendeződhetett volna el népünk jövő sorsa. Nem idegen ideológiákra épített forradalmat akart, hanem a nép utolsó nagy tartalékát, a parasztságot kívánta nemzetté emelni. Ebben a robbanásban igazodott volna helyre az irrealitásba ficamodott magyar alkat is. Dózsa György unokájának vallotta magát. Senki se látott reálisabban nála. Forradalmak szükségképpen jöttek, de egyik se volt a megszabadító magyar revolúció. A kommunizmus egyik nagy bűne a magyar parasztság szétzilálása volt. Nemzetépítés helyett szétszórta az egyetlen és végső tartalékot. A marxi forradalomban még irreálisabbá vált a magyar lélek, s a jövő építése helyett feloldódik a magyarság. Vagy Adyt meghaladó módon lábal ki belőle. Eddigi mondanivalóim alapján bárki is népvezért és nem költőt láthat Adyban. Pedig a legigazibb poéta volt. Népével foglalkozó versei lírájának csak kisebbik felét teszik, s itt is, minden sorában igazi költő. Központi mondanivalója mégis az Ember. Nem elvont fogalmakban, hanem énjéből kiszűrve vált költészetté. Kifeszített hárfa volt: csodálatos dallamokban ujjongott és sírt belőle a versben feloldódott örök ember. A világirodalom legszubjektívabb jelensége, a legtisz-Az Ady-kúria lább lírikus. Szinte teremtő lángész volt: szimbólumai teremtő középlények formájában váltak életünk szerves részévé. Lírája nem külön díszítő eleme a valóságnak, hanem a művészet metamorfózisán átment élet. — Vannak versfaragók, költőcskék, költők, Ady volt a poéta, az utólérhetetlenül legnagyobb. Kultúránk örök büszkesége. Átfogta a teljes életét, a vér lobogásától a filozófia révült valószerűtlenségéig; az Ős Kajánnal való komázástól a legalázatosabb imádságig szállt. Ennek a humanitásnak végső centruma az Isten napnál is fényesebb ragyogása volt. S mind ez a magyar nyelv utolérhetetlen művészi formálásán át ömlött az énjéből. Benne teljesedett be a magyar líra. Költészetében fut össze Szenei Molnár Albert, Balassa, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, vele néz farkasszemet a másik magyar óriás, Arany János, a szellemi arisztokratákkal szemben a magyar nyelv demokratikus szolgája és ura. Szembenállásukban szikrázik legszebben egyedüálló nyelvünk. Adyt olvasva sokszor éreztem már: nem egy magyar költő beszél magyarul hanem a költő szól az emberi nyelven. Az igazi költészet embervoltunk egyik legnagyobb csodája. Ady Endre 50 éve halott. A tűnő évtizedekben költészete egyre nő. Életében modernnek ítélték, azóta lehullt róla minden jelző, csak óriási csúcsai ragyognak az időtlenségben. Az utána jövő költők színesek és kulturáltak, tudatosan kerülik az árnyékát és szívesen hallgatnak róla. Irodalomtörténészek próbálják beskatulyázni, s irodalompolitika küzködik százféle felhasználásával: a hegycsúcsok gőggel merednek a napba. Csak magyar népe gyülekezik hozzá. Ekkor patakokká olvadnak a jéghegyek, s az enyhet hozó hullámok éneklik Ady örök szerelmi vallomását: Mikor most szinte minden nemzet temet, Sirathassam meg mégis csodálatos, Dacos, kicsi, árva én nemzetemet. Békéden, bűnös, büszke, bánatos: Jaj, mióta csak sorsát éli szegény, Az öregebbik Sors mindig rátapos. Mit tagadjam? — siratom és szeretem. Mit tagadjam? — talán ez az igazi S ez is oktalan, de legszebb szerelem. Dr. Vatai László
