Calvin Synod Herald, 1977 (77. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1-2. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

13

KERESZTAPA

Kodolányi János emlékezik Csikesz Sándorról a „Süllyedő világ” című könyvében.

Csikesz Sándor régi ormánsági családból származott, apja Szaporcán volt tanító. Csikesz tehát tövéről-hegyére ismeri az Ormánságot. Minden falu törzsökös családjairól pontos adatai vannak, de belelát a veséjükbe is. Keménykezű papja népének. Látja a feneketlen romlást, mely életüket rohasztja, szeretne gátat vetni neki. Szava nyers, könyörtelen. Semmit sem leplez, még csak nem is szépít. Ő, Csikesz nem a kenetteljes egyházi szóvirágok, a „bő, zengő, nagy igék” embere. Tud emelkedett is lenni, de oda tud sújtani a szívre kendőzetlen szavak korbácsával is. Nem huny szemet a gyermekpusztítás szörnyű átka fölött s ha tudja is, hogy az egyke csak következmény, iparkodik megerősíteni a népben az ellenállást, felelőssé teszi a nép sorsáért az egyént.

Hogy milyen kemény pap, kitűnik néhány példából.

Egy legény részegségében rendesen megveri az anyját. Az öregasszony keservesen panaszolja fia kegyetlenségét, kéri a papot, beszéljen a fia lelkére.

Csikesz elküldi a legényért a sánta egyházfit. Bevezeti a legényt hivatali helyiségébe, bezárja az ajtót, bezárja az ablaktáblákat. Sötét van a szobában s a legény ijedten várja a fejleményeket.

Akkor megfogja kétfelől a legény karját s megkérdezi:

— Fiam, úgy-e most nem lát bennünket más, csak az Isten?

— Igönis.

— Hát ígéred-e, hogy soha többet egy korty bort sem iszol s szülőanyáddal tisztességesen bánsz, amint fiúhoz illik?

Rettenetes, csontropogtató ujjai belemélyednek a legény éppen nem puha húsába. Ezek a széles, tömzsi kezek minden hajnalban ötvenkilós súlyzókat emelgetnek, forgatnak. Vasból valók. A fiú lélekzete elakad. Nyög, kapkod, szabadulni szeretne. Ámde a pap súlyos keze alatt moccanni sem tud.

— Egéröm — nyögi keservesen.

— Látod, most hatalmamban vagy édes fiam. Öszszetörhetnélek, ha akarnálak. Senkisem lát, egyedül az Isten. Megérted ugy-e, hogy erősebb vagyok mint te?

Meg kell értenie. A vasmarok szorítása erős érv.

— Hát ilyen gyönge a te szegény anyád, amilyen gyönge te vagy most, édes fiam. És ilyen gyöngék vagyunk mindnyájan Isten előtt. Mit szólnál hozzá, ha összetörnélek, mint a nádat?

Ezt harsányan fölcsattanó hangon mondja s retteneteset szorít a legény karján.

Az jajgat, összegörnyed kínjában.

— Megértetted, amit mondtam?

— Meg, nagytisztöletű uram.

— Ígéred, hát hogy sohasem bántod anyádat?

— Egéröm.

— Hogy sohasem iszol többet bort, pálinkát?

— Egéröm.

— Vigyázz, mert Isten a tanúnk. Adj kezet rá.

Kezetfognak. A kézfogás is olyan, hogy összeragad a legény minden ujja.

Csikesz kinyitja az ablaktáblákat, az ajtót és barátságosan elbocsátja a legényt.

— Sohasem iszik azóta — meséli elégedett mosollyal. Ő a legjózanabb legény a faluban. Anyjához ujjal sem nyúl, édösnek, kedvesömnek, kegyösömnek nevezi, úgy bánik vele, mint a galambbal. Pogányok ezek, Jani öcsém. Pogányok, mint az avarok, még a honfoglalás idején voltak. Puha, ijedős papnak nincs becsülete köztük. Az erőt tisztelik, meg az igazságot. A kettőt együtt legkivált.

A kertben sétálunk, kiballagunk a rét felé, szemlélgetjük a haragoszöld síkságot és a sudár jegenyéket.

Az egyházközség elhatározta, hogy új tornyot épít a templom elé közös adakozásból. Mindenki vállalta, hogy a papi földeket közösben megműveli, a termést meg a pap a torony építésére fordítja.

Egy meghatározott napon a falu apraja-nagyja összegyűlt a mezőn, hogy munkába álljon. Csak egy jómódú gazda nem jelentkezett.

— Mi van Sz. Józseffel? — kérdi Csikesz.

— Hű, nagytisztöletű uram — jelentik a szapora nyelvek — ű azt mondi, nem gyün, mer ű nem dogozik a pap fődjin, hogy torom legyön a templomunk előtt.

— Jól van — nyugszik bele Csikesz. — Gyerünk, lássunk hát hozzá, dolgozzunk Isten nevében.

Kapát fog s nekilát a munkának. Lábán bakancs, kabátját levetette, vastag, bozontos karján föltűrte ingeujját. Belevágja a kapát a földbe.

— Csak nem akar kapálni, nagytisztöletű uram?

— kérdi egy férfi.

— Dehogynem. Mindnyájan vállaltuk.

— Még hogy pap létére kapáljon — hördül fel a másik.

— Nincs benne semmi szégyen. Isten dicsőségére dolgozunk mindnyájan.

— De má az nem lehet ám — kiáltja a harmadik.

— A pap dógozzon, Józsi bácsi meg az udvarán röhögje? Ez nem igazság.

— Hagyjuk Józsi bácsit, ne törődjünk vele. Az ő dolga.

— Den nem úgy mén ám az!

Két-három fiatal asszony eldobja a kapát s berohan a faluba, egyenest Sz. Józsi bácsihoz. A gőgös gazda ott ácsorog a kapu előtt s nyugodtan pipázik. Meglátván az asszonynépet, csúfondárosan kiáltja feléjük:

— Tik meg tán megszöktetök a pap fődjirül, he? Nehéz a kapa a más fődjin, mi?

Az asszonyok azonban dühösen rátámadnak, mint a vércsék. Még hogy csúfolódik? Nem szégyenli magát? A nagytisztöletű úr együtt kapál a többivel, ő meg röhög? Holott ő vonta ki magát a közös munká