Calvin Synod Herald, 1976 (76. évfolyam, 1-12. szám)
1976-05-01 / 5-6. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD A gályarabokra emlékezünk Napjainkban egyre többet hallunk és olvasunk az elmúlt idők eseményeinek történetszem megírásáról és azoknak több helyen történő felolvasásáról. Úgy látszik ismét lassan visszatérünk ahhoz a régen bevált igazsághoz, hogy a történelmi múlt alapos ismerete és gyökeres tudása nélkül jövőt építeni, jövőt formálni nem lehet, de nem is tanácsos és nem is szabad, mert a múlt tükrében rajzolódik ki lelkiszemeink előtt a tudás fundamentumára épített jövő számunkra most még csodálatosan szép ígérete. Egyházi életünk magyar református vonatkozású széles és változatos skáláján megpróbáltunk ebben a jubileumi esztendőben az 1671-81-ig terjedő 300 esztendővel ezelőtti résszel foglalkozni, amelyet mi „Gyászévtized”-nek nevezünk. Ez a szomorú időszak a Gályarabok szenvedéseit és az ehhez kapcsolódó eseményeket foglalja magába. A magyar református történetírásnak ez a részlege valahogyan elhanyagolt volt ez'ideig. Pótlására az adott alkalmat, hogy 1976. február 11-én volt 300 esztendeje annak, hogy RUYTER Mihály holland tengernagy a gályarabokat kiszabadította és hajójára felvette a még életben maradt 26 lelkészt. Történetük részletesebb megírására Egyházunk legkiválóbb, de egyben a legfiatalabb tudományos testületé a Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorainak Kollégiuma vállalkozott Debrecenben. Munkájuk könyvalakban a következő esztendőben jelenik meg. Makkai László alapján rövid történetük a következő: A magyarországi katolikus klérus Lipót császárral együtt elhatározta, hogy a magyar katolikus főpapok és főurak által elindított, de 1670-ben elfojtott Habsburg-ellenes felkelés minden felelősségét a hazai protestáns egyházakra hárítja át és azokat a törvényben biztosított vallásszabadságuktól megfosztja. A Habsburgok mindenképpen! főcélja az önkényuralom bevezetése és Magyarország önkormányzatának teljes megszűntetése volt. Azt az elvet vallották, hogy kizárólag azok az alattvalók igazán hűségesek és engedelmesek csak, akik egy valláson vannak uralkodójukkal. Tudott dolog továbbá az, hogy Magyarország önkormányzatának jogát, amely szerint, hogy belügyeiben a magyar országgyűlés határozzon, pontosan ugyanazok a törvények biztosították, amelyek a protestánsok féltveőrzött vallásszabadságát is kimondották. Ezeknek a törvényeknek megtartására az uralmon lévő Habsburg királyok, beleértve I. Lipótot is, mindannyian koronázásukkor esküt tettek. Igen ám, de a felkeléssel Magyarország a lázadás súlyos bűnébe esett, így jogait teljesen elvesztette és az uralkodó ezután úgy kormányozhatja, ahogyan akarja, beleértve a protestáns vallásszabadság megvonását is. Ezzel az aktussal viszont a magyar függetlenség ügyét akaratlanul is összekapcsolták a protestáns vallásszabadság ügyével. így tehát a Habsburg önkényuralom ellen meginduló kuruc szabadságharc automatikusan a protestantizmus önvédelmi háborújává is szélesedik ki. 1672-ben a kuruc felkelés kitörése arra indította a bécsi kormányt, hogy a magyar nemességnek legalább a katolikus részét nyerje meg magának és cserébe ezért szabad kezet adott a katolikus klérusnak arra, hogy a református és evangélikus lelkészeket és tanítókat az úgynevezett „lázadásban” való részvétel címén perbe fogja és az így elárvult református és evangélikus gyülekezetekbe katolikus papokat helyezzen be jogtalanul. Tudomásunk szerint 1674-ben és 1675-ben három ízben közel négyszáz protestáns lelkészt és tanítót idéztek a rendkívüli törvényszék elé azzal a váddal, hogy az uralkodó ellen elkövetett állítólagos bűneikért, a katolikus vallás és ezáltal a császár szidalmazásáért, az ezekben megnyilatkozott súlyos és vétkes engedetlenségükért kegyelmet nyerhetnek, ha aláírásukkal megerősítve lemondanak hivatalukról, vagy gyülekezetükről és külföldi önkéntes száműzetésbe mennek, vagy meggondolva magukat, mégis áttérnek a római katolikus vallásra. Séllyei István dunántúli református püspök így ír erről: „... Nem írhatjuk alá a kötelezvényt, mert ezzel nemcsak önmagunkat vallanánk ártatlan létünkre bűnösöknek, hanem eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, amelyet a mi eleink sok vérük hullásával kerestek, és elviselhetetlen iga alá vetnők mind eklézsiáinkat, mind országunkat . . .” Ez a felelősségteljes álláspont helyt áll még jelen napjainkban is, mert emlékezik a múltra, emlékezik hitvalló őseire és felelősséget hordoz a jövendőért, de nemcsak sajátmaga és egyháza, hanem hazája és szélesebb körben az egész emberiség boldogabb holnapjáért is. A jelenből néz a múltba és a múlt tapasztalatai birtokában látja az elkövetkezendő remélhetően jobb jövendőt is. A beidézett lelkészek közül sokan megszöktek, sokan a halálos ítélettől félve inkább a száműzetést vállalták, de még így is százan megtagadták a kötelezvény aláírását. Ezeket aztán különböző helyen börtönökbe zárták, embertelenül megkínozták és kegyetlenül nehéz kényszermunkára fogták, de amikor így sem sikerült megtörni, gályaraboknak adták el őket. A megmaradottak közül hatvankettőt útnak is indítottak Nápoly felé, de volt aki meghalt, volt aki beteg lett, vagy megszökött útközben, mások ideiglenesen olaszországi börtönökbe kerültek. Közülük 1675 májusában harmincat láncoltak le a spanyol gályák evezőpadjaihoz Nápolyban. A külföldi protestantizmus erőteljes felháborodására és nyomására azután Lipót császár kénytelen-kelletlen engedélyt adott kiváltásukra. Így aztán 1976. február 11-én Ruyter Mihály holland tengernagy Nápolyban hajójára vette a még életben maradt huszonhat lelkészt és olyan védett helyre szállította őket, ahová Lipót császár és szövetségestársai keze nem ért el. Őseinknek ez az örökkévaló Istenhez és az evangéliumhoz való törhetetlen hűsége meg kell, hogy erősítse a magyar kálvinizmust szerte a nagy világon és új ösztönzést kell, hogy adjon arra, hogy a ma élő nemzedék is hasonló hűséggel és törhetetlen hittel szolgálja Istenét és egyházát, mint ahogyan ezt elődeink és apáink tették.
