Calvin Synod Herald, 1975 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1-2. szám

10

CALVIN SYNOD HERALD

D.dr. IMRE LAJOS temetésén mondott búcsúbeszéd 1974* márc. 12

Gyászoló gyülekezet, kedves testvéreim!

A szent teológia tanítóinak és tanulóinak kolozsvári univerzitása, azon közösség, mely az egykori Református Teológiai Fakultás és a jelenkori Protestáns Teológiai Intézet szervezetében az Istenről szóló tudomány fenntartására hivatott, — kifejezi háláját legjobb és legnagyobb elöljárója Dr. Imre Lajos iránt.

Amikor az apostoli intés szerint (Hb. 13:7) figyelmezünk emberi alakjára, hitének követendő példája rajzolódik ki szemünk előtt. Fülünkbe cseng sok kedves szava, lelkünk őrzi beszédei tisztaságát és melegét, emlékezetünk rögzíteni igyekszik emlékezete megcsodált gazdagságát, asztalunkat elborító könyvtárnyi műve mondataiból az időszerűség sodró ereje csap felénk, de mindez már most, s később még inkább, nem őt magát, hanem élete tartalmát: az igét sugározza, Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Istennek az erdélyi református teológián át kiárandó kegyelme, hogy Imre Lajos műveinek nem korhoz kötött egyházi tan, hanem az élő ige volt a tartalma. Tetszett Istennek, hogy egyházunk nagy nemzedéke szolgálatát azzal a tanítással tegye teljessé, mely az egyes emberi lélek értékének feltárásában lett a tradíciókban gazdag népegyház megújítója. Az ige személyességéről való bizonyságtétele két nemzedékünk életében a közösségépítés útját és programját határozta meg.

Úgy járt az ige világosságában általa feltárt életutakon, hogy kézen fogva vezette a gyermekeket és ifjakat, tanítványait és lelkésztársait, családját és barátait, — ezt a két folyton bővülő közösséget, amelybe mindazok beletartoztak, akikkel Isten akarata betöltésében egybekapcsolta őt a hűség. A hozzákapcsolódó széles közösség kérdései, gondjai enyhülést, tanácsot, irányítást kaptak általa, mert mindig megmaradt a kérdések Isten előtti szószólójának és az ige válasza tolmácsolójának. Számunkra az volt a döntő, hogy ő a mai kérdéseink és válaszaink közvetítője, pedig csak annyi volt személyessége, hogy mindenkit részeltetni kívánt személyes életforrásában, az igében. Egyik lelki énekünk szavaival vallotta: „Egyre hívebbnek találom — mentői jobban ismerem — lelkeket vezetni hozzá — égő vágyam ez nekem.” Műve és élete elválhatatlan egységéért valljuk, hogy Dr. Imre Lajosban Isten nemcsak teológiai tudománnyal, hanem teológussal áldotta meg egyházunkat. A teológus — ahogyan ezt alakjáról leolvassuk — a gondolatok és szolgálatok szerteágazó rendszerén át mindeneket az egyetlen központhoz, az Úr Jézus Krisztushoz kapcsol. A teológus „az egy szükséges dolog” igazságért rendelt személy, aki az evangélistákhoz hasonlóan miden tanítvány előtt, minden irányból, minden ellentét között, minden bizonytalanság esetén, sokszor az ellenkező jószándékok közepette, sokszor a „vita aetiva” és „vita cotemplativa” dimenziójában — mindig, mindenütt az Úrra mutat éspedig úgy, hogy Benne és Általa mindenek eggyé legyenek.

Dr. Imre Lajos a mi egyházunkban töltötte be a

teológus tisztet. Valahányszor írásaiban „az egyház” fogalmáról, hivatásáról, szolgálatáról olvasunk, ez soha sem vált általános jelentésűvé, hanem mindig a mi 800 gyülekezetben élő romániai reformátusságunk életének és reménységének volt a kifejezője. Történeti egyházunkról vallotta, hogy ez az a tér, — ahol Isten ügyének nagy harca folyik. Teológiája ébresztő hatásával írta be lelkűnkbe: „Az egyházat nem nézhetjük valami csendes társaságnak, életét nem tekinthetjük magába zárt, magának való életnek. Világfeletti harc folyik itt, világfeletti erőkkel.” Ez a mi egyházunk jövendőjéért munkálkodó, „gyakorlati” teológia a szó legigazabb értelmében ökuménikus tan volt, mert a történeti keresztyénség minden testvéregyházára azzal a reménységgel nézett, hogy azok terében, az ott munkálkodó szolgák és hívek ugyanúgy a mi közös Urunkról tesznek hitvallást, és az Ő országát építik a tőle nyert kegyelmi eszközökkel.

Az élet közelsége határai rendszerező áttekintése helyett — útmutatásai továbbkövetésére kötelez. A megmutatott irány szemmel tartása végett emeljük ki — hálatelt szívvel — Istenről szóló hitbeli tanításának három vonását:

Köszönjük, hogy a hit önzetlenségére tanított. Úgy érezzük, hogy ebben gyökerezett a kicsinyek és ifjak, a felnőttek közül pedig a nők keresztyén élete dajkálásához újból és újból visszahajló szeretete. Ezek a szolgálati ágak nem úgy épültek bele az ő gyakorlati ekkléziasztikájába, mint arányos részek a többi mellett, hanem úgy, mint az egész egyházépítés súlypontjai. A Bibliának a nőkről szóló tanításában emelte ki, hogy a Szentírás egyetlen nőt sem említ a képmutatók és farizeusok sorában; Isten jelül adta az egész egyháznak a női léleknek azt a vonását, hogy Jézus Krisztushoz való csatlakozásuk mentes maradhat a külsőleges, vagy önző érdekektől. Ma hálával emlékezünk meg arról, hogy Imre Lajos professziója hány keresztyén nő lelkét ragadta meg, s tette a maga felelős helyén Isten világfeletti erőket megőrző önzetlensége hordozójává, de arról is, hogy általa a hit önzetlensége minden egyházépítő terv és munka értékmérője lett.

Köszönjük, hogy minden tanítása és egész egyénisége a hit békességét képviselte. Látta, hogy az ellentétek őszinteség nélküli kiegyenlítése megalkuvásokat kényszerít az emberre. Ezért a hitnek az a feladata, hogy Isten békességét képviselje; azt a békét, amelyben megvalósul az ember igazi igazsága és szabadsága. Gyakorlatiassága nem engedte e célokat a meszszi távolba veszni, s a teológiára készülő if jaktól kérte számon: „Hogyan állótok személyes életetekben Isten békességével, mely ismeretlen utakra fog titeket vezetni. Készek vagytok-e ezen lanyhaság nélkül járni és küzdeni?”

Köszönjük, hogy a hit reménységét írta be egyházunk életébe, azon a vándorúton, amelyet úgy töltött el Kolozsvárt, Kolozskarán, a Teológián, a Hidelvei gyülekezetben, belmissziói munkákban, konferenciá(Folytatás —>)