Calvin Synod Herald, 1972 (72. évfolyam, 8-12. szám)

1972-12-01 / 12. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 11 AZ ÚRNAK SZENVEDŐ SZOLGÁJA Nagy reformátorunk, Szegedi Kiss István, halála 400. évfordulóján. Hej, de keserves az árva gyermek sorsa! Ha egy-egy jó szomszéd, vagy irgalmas szívű rokon fel is veszi a gondját, csak nem esik azoktól olyan jól a kalács sem, mint az édes szülőktől akár a fekete kenyér. Szóval, szomorú dolog az, amikor valaki árvaságra jut, mielőtt a maga lábára állhatna az életben. Ez a sors jutott egykor Kiss Fábián tisztes pol­gár törekvő, szorgalmas, nagyeszű fiának, Istvánnak is. A legmagyarabb folyó mellett, Szeged városában született ez az ifjú 1505-ben. Boldog gyermekkorát is ott töltötte, játszva a Tisza hajlongó füzesei közt, vagy virágot szedve pajtásaival a napsugaras me­zőkön. Mikor szülei iskolába adták, szorgalmasan tanult, mintha csak tudta volna, hogy neki a tudo­mánya után kell nemsokára megélni. Mikor már otthon minden iskolát kijárt s nem volt mit tanulnia, a lippai, majd később a gyulai iskolába került. Ek­­kortájban szakadt reá a nyomorúság és árvaság, mert atyja, Szegedi Kiss Fábián uram, elköltözött az élők sorából, s felesége is csakhamar követte a sírba. Az István fiú árván maradt, mint a megsze­dett szőlő. De azért nem esett kétségbe, fenntartotta az a hit, hogy a jó Isten el nem hagyja azt, aki bízik Benne. Már pedig ő bízott, hiszen az Ür szolgála­tára akarta szentelni életét. Örökség, vagyon, úgy látszik, hogy nem maradt reá, hogyan éljen meg hát? Úgy, amint sok ezer szegény árva gyermek meg is élt, ki is tanulta az iskoláit: tanított kisebb gyermekeket, mialatt ő maga is tanult tovább. Erős lelkű, tiszta szívű embernek jó iskola a szegénység: megtanítja a keveset becsülni, a garasokat kupor­­gatni. Szegedi Kiss István is megtanulta ezt. Gyűj­tögetett, kuporgatott, de nem egy kis házacskára, vagy földecskére, hanem továbbtanulása költségeire, hogy ő is kijuthasson messze, idegen országba, híres egyetemekre, mint azok az ifjak, akiknek csak a ládafiába kell nyúlni az útiköltségért. Lassacskán ment bizony a gyűjtögetés, de mégis csak ment. Néhány forinttal a zsebében fel­ballagott Bécs városába. Ott nem tetszett neki a világ, hamarosan hazatért. Megint rakosgatta élére a garasokat, s mikor 32 esztendős volt, végre elju­tott oda, ahová vágyott, a híres, virágzó krakkói egyetemre. Itt is folytatta a régi mesterségét, tanult és tanítót. Jó készültségű, tudományos ifjú lehetett, mert rövid idő alatt az egyetemen a latin nyelvet tanította, mint segédtanár, holott ő is tanulta a zsidó- és görög nyelvet és zenét. Három esztendő múlva Wittenbergbe ment. Ta­lán új tudományt szerezni? Igen, mert Krakkóban megismerkedett az evangéliumi hittel, Gálszécsi, meg Ozorai magyar ifjak munkáiból. Okos magyar lelke belátta, hogy ez az igazság útja. Azért sietett az evangéliumi hit forrásához, az élő vizek kútfe­jéhez, Wittenbergbe. Luther és Melanehton nagyon szerette a derék magyar embert s mindkettő szép jövőt jósolt neki. Hazatérte után Csanádon kezdte meg reformá­­tori működését, ahol lelkész volt. Innen azon­ban a hatalmas Martinuzzi püspök elűzte. Mene­külnie kellett, s üldözői nemcsak 200 darabon felül levő értékes könyveitől fosztották meg, hanem őt magát a legdurvább embertelenséggel kínozták. Az elüldözött reformátor sokáig bujdosott a ti­szántúli vidéken hivatal és állás nélkül, mígnem 1545. év végén a gyulai iskola vezetésére hívta meg Patócsi Ferenc várkapitány. Patócsi védelmébe vette Szegedi Kiss Istvánt, aki buzgón hozzálátott az iskola vezetéséhez. A gyu­lai iskola csakhamar híres lett és Martinuzzi váltig szerette volna onnan is kiűzni Szegedit, de Patócsi, a hatalmas és gazdag várkapitány minden bajtól megvédelmezte. 1546-ban Ceglédre ment s az ottani egyház prédikátora lett, majd a temesvári iskolához hívták meg, hol Petrovics Péter parancsnok védelme alatt működött mindaddig, míg Petrovics távozása után elüldözték. Ismét kezébe vette a vándorbotot. 1551-ben Mezőtúrra hívták meg, ahol lelkész és tanító lett s nagy buzgósággal hirdette az igét másfél évig. In­nen a békési egyházba ment, ahol a kóborló katonák kirabolták és vezérükhöz, Kámpóhoz hurcolták. Út­közben azonban egy volt tanítványa, aki a katonák közt volt: kiszabadította a fogságból, s a Kőrösön át megmentette. Később Tolna vidékén, majd Baranyában apos­­tolkodott Szegedi. Ellenségei sehol nem hagyták békében, örökké vándorolnia kellett. De hogy mi­lyen kitartással terjesztette a reformációt, mutatja az, hogy már 60 éves volt, de akkor sem késett megjelenni egy Szerafin nevű barát kihívására, aki Pest egyik templomában vallási vitára hívta fel. Pontosan megjelent az öreg Szegedi, és a kétélű fegyvernél élesebb igazságával diadalt aratott a ba­rát felett. Szegediről méltán mondja a történetíró, hogy: “Jó és gonosz napokban, vereségek, börtön és ve­szélyek között, szárazon és vizen soha el nem csüg­gedve, úgy működött, mint a Krisztus valódi szol­­gája”. Kiss István az 1572-ik év május elsején fejezte be küzdelmes, de áldott életét, ráckevei híveinek nagy szomorúságára. Legyen áldott e legtöbbett szenvedett nagy magyar reformátor emléke. Bertalan Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom