Calvin Synod Herald, 1972 (72. évfolyam, 8-12. szám)
1972-08-01 / 8-9. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 17. Tisztviselők, szervezők, egyesületi munkások fizetését, az igazgatók tiszteletdíját az inflációs viszonyhoz mérten rendezte. 18. A gépesítés “billing system” bevezetését későbbi időre halasztotta el. 19. A közgyűlés kiáltványt intézett az amerikai, óhazai és a világ minden táján szétszórt magyarsághoz és reformátussághoz. A történelmi jelentőségű határozatok végrehajtása irtózatos energiát és anyagi áldozatot követel. Ezeket megvalósítani csak úgy leszünk képesek, ha nemcsak központi tisztviselőink, igazgatóink, szervezőink, hanem minden osztálykezelőnk és tagunk teljes hűséggel, odaadással, munka és áldozat vállalással állanak mellénk, s mint az alapítók és az építők, ők is készek úgy szeretni a mi drága közös örökségünket, mint ők szerették, s meghozni érte legalább annyi áldozatot, mint ők meghoztak érte. Mi elmegyünk, s ezt a nagy magyar református örökséget, közös kincset át kell venni, meg kell őrizni, meg kell tartani, tovább kell fejleszteni, még nagyobbá és hatalmasabbá tenni, és ez a jelen generáció, a jelen ifjúság Istentől rendelt szent kötelessége. Mi hiszünk a mi drága magyar református népünkben és ifjúságunkban, s mint ahogy egyházi vonalon, ha más nyelven is, átvették a vezetést és megőrzik az apák hitét (angol nyelvű magyar gyülekezetek) úgy hisszük, hogy egyesületi vonalon is átveszik a vezetést, ha más nyelven is, megőrzik és tovább építik az apák drága örökségét az Amerikai Magyar Református Egyesületet. Ezzel a szent hittel indulunk el a 29-ik Közgyűlés határkövétől Egyesületünk egy még szebb, eredményesebb és dicsőbb jövendője felé. “Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk!” * ür. tiéky Zoltán E FIÚKÉRT VALAKI FELELŐS! (Levél Gábor Áronhoz cserkészügyben) Kedves Áron! Nagy érdeklődéssel olvasom a magyar újságokban brazíliai cikksorozatodat. írásaid némelyikében a túl gyors ítéletformálás szellemi műveletének eredményeit látom, de ez mit sem von le színükből és sziporkázó stílusukból. Brazília igen benső szívügyem, tizenhárom évet töltöttem el benne, nagyon megszerettem az országot és különösen a brazil népet. Meggyőződésem, hogy a brazilok humanizmusa néhány évtized múlva messze túlszárnyalja az USA mai dekadens, dollárszagú világnézetét és Brazília a két amerikai kontinens szellemi és politikai központja lesz. Ez a levél azonban egyik riói írásoddal kapcsolatos, melyben a brazíliai Nemecsek kultuszról írsz, majd a magyarul nem tudó magyar gyermekek lehangoló látványán elmélkedve kérést intézel a Cserkészszövetséghez, hogy enyhítsünk politikánkon és ne tegyünk kötelezővé a magyar nyelv ismeretét cserkészeink számára, azzal a megokolással, hogy így szélesebb körben lesz hatásunk. Sok más kérdésben léteznek szín- és árnyalatbeli különbségek a cserkészvezetők véleménye közt, de ebben a döntő kérdésben mindannyian egyetértünk, Áron. S mivel egyike vagyok azoknak, akik igen határozottan a magyar nyelv alapvető követelménye mellett foglalnak állás, hadd mondjak el egyet-mást erről a problémáról s egyúttal a riói csapat történetéről. Nyílt levél formájában, mert ez a kérdés nemcsak cserkészetünknek, hanem az összmagyarságnak (a szétszórtnak és az otthoninak egyaránt) közügye. Rio de Janeiróban 1949-ben, Szent István napján hét magyar alapította a kontinens első magyar cserkészcsapatát, a 13-as Szondy György csapatot. A hét között ott voltam én is és egy fiatal lány, aki később a feleségem lelt. Első parancsnokunk Lajtaváry Endre volt, aki évek múlva feleségül vette a negyediket. A város akkor is ugyanolyan nagy kiterjedésű volt, mint ma, mégis összeszedtük a magyar gyermekeket cserkészetre. Sőt akkor a magyarok még nagyobb sugárban voltak szétszóródva, mert az emigráns élet kezdetén a távoli, olcsó munkáskülvárosokban laktak. Még autóbuszra sem volt pénzük, villamoson döcögött végig egyikünk a városon s a szülök az előre megbeszélt megállókhoz hozták el a gyermekeiket. Hamarosan mind a négyen átköltöztünk Sao Pauloba s a csapat vezetését a mindannyiunk által szeretett és megbecsült Szirmay Iván vette át. Iván hosszú évekig, Németországba költözéséig vezette a csapatot s felnevelt egy kiváló gárdát. Vámos Öcsiben megfelelő parancsnok-utód is akadt. Molnár Ferencné kitartó és szerető magyar iskolai nevelőmunkája szép eredményeket hozott. A riói csapat csak papíron szűnt meg, Áron, mert a magyarság lélekszáma erősen megcsappant Rióban, elvándorlás miatt. De a csapat ma is működik szerte a nagyvilágban. Az egyikük a délamerikai cserkészkerület vezetője Sao Paulóban. A másik a leánycserkészmunka irányítója Washingtonban. A harmadik a venezuelai vezetőképzőtábor parancsnoka volt az idén húsvétkor. A negyedik a saopauloi fiúcsapat parancsnoka volt hosszú évekig s jelenleg az ottani öregcserkészmunka egyik irányítója. A legutóbbi leányparancsnok jelenleg a newyorki leánycsapatot vezeti. Egy másik a saopauloi egyik leánycsapatot. A következő egy pennsylvániai magyar egyetemi tanár felesége, amikor csak teheti, ott van táborainkon. Aki e sorokat rója, cserkészet kultúrális és sajtóügyeit igazgatja. S ha valaki névsorolvasást tartana, a riói csapat majd minden tagja hangosan és érthetően jelent mondana — a világ különböző pontjairól. Nemcsak a cserkészet hanyatlott el Rióban, Áron, hanem a hajdan virágzó egész magyar közösségi élet. A lélekszám elapadása után nem akadt olyan, akiben a magyarság kellő szervező képességgel párosult volna. Cserkészetünk legvirágzóbb korszakában sem jutottunk el minden magyar gyermekhez, sem Rióban, sem másutt. De az ő ügyükben a címzést elővetted, Áron. Nem velünk kell beszéljél. A szüleikkel! Ezekért az őseik nyelvét, kultúráját elhagyott kis magyarokért valaki felelős: a szüleik, az édesanyjuk és az édesapjuk. Velük beszélj, Áron! Mi sok mindent tudunk pótolni, de ezt az egyet, az édesanya és édesapa szerepét nem. Az anyanyelvet az édesanyának kell átadni a gyermekének. Persze ez egy kis különmukát igényel idekinn. Kényelmesebb a gyermeket a brazil cselédre ráhagyni s elmenni bridzselni, vagy a moziba, vagy a tengerpartra fürödni, mint törődni vele egy kicsit. Kényelmesebb a magyar sorsról siránkozni nosztalgikus pillanatokban, mint minden este elmondani egy népmesét. Kényelmesebb az árral sodródó sürke nyárspolgárnak lenni, mint olyan otthont építeni, melynek küszöbén megállhatsz és azt mondod: ez itt Magyarország. Mi azonban olyan gyermekekért küzdünk, akiknek az édesanyjuk minden este magyarul imádkozik és akik ilyen magyar otthonokból jönnek. Túlsókat áldoztunk ezért a gondolatért, Áron, semhogy megelégedjünk langyos gyerekek gyülekezetével, akik német, angol, vagy portugál anyanyelvűk
