Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Szökés

megtudtam, hogy sorra hívják az 1927-ben és 1928-ban született fiúkat. Katonaság vette át a Levente Parancsnokságot, és oda, Bárdos doktor házába gyűjtötték a bevonuló- kat, s nyomban katonai gépkocsikra parancsolták őket azon mód civilben. Egy rajt kispuskával a temetőbe parancsoltak. Arról jött az orosz előőrs. A leventék lőni kezdtek rájuk. Többségük ott maradt.

Egy idős alezredes volt a parancsnok. Küldönce sorra hozta a listákat a városházáról. Velem pedig stencilezett behívókat készíttetett a tűzoltóságon, ott volt sokszorosító gép. Aztán az alezredes markomba nyomott egy csomó kitöltött, névre szóló behívót és azt mondta: - Kézbesítsd ezeket a címekre, és azután ne gyere ide vissza, hanem bújj el idegen helyen, ne anyádéknál, mert ott megtalálhatnak a csendőrök.

Rohantam a parancsot teljesíteni. S amikor a Kurca- hídhoz érkeztem, találkoztam egyik utcabeli szomszédommal, Mikecz János kőművessel.- Elová mégy? - kérdezte, és kikapta kezemből a jó maroknyi paksamétát. A behívókat. Megnézte:- Behívóparancsok? Na, ezeket a fiúkat megmentjük. - S az egész csomagot behajította a Kurcába. A szétszórt papírokat szép lassan sodorta a folyó a Tisza felé.

Jómagam akkor elfutottam a mesteremék lakására. Ok éppen a földbirtokos Váciékkal együtt lovas kocsira pakolták holmijukat, hogy induljanak Csongrádra. Menekült a város úri negyede. A nép zöme maradt.- Jó, hogy itt vagy - ragadta meg kezemet Váci úr. - Most érkezett a postás. Fogatot kell küldenem a huszárlaktanyába. Vidd el.

57