István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Szibériai hadifogságban
nyitottak. Akkor éjjel el is indultunk, de nem tudtuk, hogy milyen nap van és hányadika. Robogott aztán szép lassan a szerelvény százhatban emberrel. Útközben a létszámot mindig szaporították, de enni azt itt sem kaptunk. Három nap telt el, míg beértünk egy nagyvárosba, Jekatyerinburgba. Itt emlegették, hogy majd kapunk enni. Reggelig álltunk, majd reggel jött a parancs, hogy mindég egy vagonnyi embercsapat menjen enni. Az első kocsi a miénk volt, mentünk is nagy örömmel, hogy majd jó fogunk lakni. Kiszedték a hallevest egy vájdling félébe. Tíz embernek egy vájdling leves. Mikor hozzáfogtunk volna az evéshez, jött egy nagy pókhas orosz tiszt. Elvitte tőlünk a levest, mert nem imádkoztunk, vagyis hát nem vetettünk keresztet. így aztán evés nem lett senkinek. Vissza az egész, és így indultunk tovább a nagy útra. Majd aztán Penza városában kaptunk kosztpénzt, mivel az állomásokon sok árus volt. Úgy vettük meg az élelmet. De ez sem vált be, mert az árusokat körül fogták az állomáson, bizony loptunk, ahogy lehetett. Még kettővel elszámolt, addig ugyanannyi meg már el is ment a lopott élelemmel. Itt aztán volt idő Szibériáig gondolkozni. Volt, aki kártyázott, vagy a tetűknek a nagyját vadászta ki a ruha közül. Akik pedig nem vergődtek a tetőkkel, azoknak bizony a sírba, vagy valamilyen gödörbe lett a végzete, mert bizony ilyen is volt. így mentünk aztán a nagy bizonytalanság útján. Majd aztán nem volt szabad kiszállni, - csak a vagonparancsnoknak lehetett élelmet vásárolni. Tehát a lopás, szajrézás megszűnt. Az árusok odajöttek az áruikkal a szerelvények közé. De az éhség mindenre ráveszi az embert. Én is csináltam egy ilyen kis üzletet. Én voltam a pénzkezelő. Az árus oda hozta a kenyérfélét, amit búlki27