István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

A háború kezdete

magyar embert, ami már elég nehéz feladat volt, mivel aki magyar volt, még az is megtagadta, hogy magyar. Nagy nehezen a sötét éjben sikerült egy Fiser nevű magyar zsidót is megszólítanom, hogy ő is jöjjön. O azt felelte: - Kérem én nem magyar vagyok, hanem zsidó. Akkor is jöjjön velünk. El is indultunk este tíz után. Egy kis erdőn keresztül sík terepre értünk. Egy vasúti töltésen a sínek fel voltak szaggatva. Itt szépen két oldalt elhelyezkedtünk, figyelő gödörbe. Már éjfél utáni kér óra felé járt az idő, amikor a vasúti töltésen cigaretta fénye villant meg. A töltésen jöttek felénk. Én mindjárt figyelmeztettem a társaimat, úgyhogy az oroszok elhaladtak előttünk, mi meg szépen ballagtunk utánuk. Mikor már tudtuk, hogy nem messze vannak a mi állásaink - a terepet ismertük -, elkezdtünk a levegőbe lövöldözni. Az oroszok minden ellenállás nélkül eldobták fegyvereiket és megadták magukat. Kilencen voltak. A fegyvereiket összeszedtük. Mi majdnem meg lettünk terhelve, ők meg - mármint az oroszok - kényelmesen ballagtak előttünk. Reggel hat órára értünk a főhadiszállásra. A foglyokat átadtuk, minket pedig az irodára hívtak, ahol felírtak bennünket kitüntetésre és karácsonyi szabadságra. Itt már a zsidó Fiser is megörült. Ez volt 1915. december 9-én.

A szabadságos levelet meg is kaptuk, de az oroszok nagyon erősen kezdtek támadni, úgyhogy nem tudtunk szabadságra menni, mert vissza lett vonva mindenkitől. Ez igen fájdalmasan érintett - nemcsak engem, hanem a többieket is. December 23-án elkezdtek bennünket veretni az oroszok. Tudták, hogy nekünk lesz a karácsonyunk. Úgyhogy az egész karácsony alatt, illetve még karácsony után is verettek bennünket. Harmincegyedikén, Szilveszter es20