István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

A háború kezdete

húzódtam, és onnan puskáztam az éjszakába. Aztán az egyik társam megfigyelte, hogy tőlünk nem is olyan nagyon messze egy fa mögül puskáznak az oroszok. Nem tudtam mást csinálni, két embert elől hagytam, hogy az oroszok figyelmét eltereljék, mi pedig hárman a hátuk mögé kerültünk. Ez ideig a puskázás szünetelt, míg aztán mi hátulról elkezdtünk lövöldözni. A két emberünk felől elcsendesedet a zaj, de pontosan nem láttuk az oroszokat, csak a zaj irányába igazodtunk. Bár elég izgalmas percek voltak, megadni magunkat nem mertük. Mi aztán a hátba támadással győztünk, mert két orosz előbújt a bozótból és megadták magukat. Mutogatták, hogy nyolcán vannak. Kettő nagyon sebesülten feküdt a földön, míg a mi két emberünk könnyebben sérült. Úgyhogy mis is meg voltunk lepődve, nem is kicsit, mert féltünk, hogy az orosz járőrök majd segítséget kapnak. Az idő pergett, egy embert beszalasztottam a főcsapathoz segítségért, meg szani- técekért. Nem telt el egy jó óra, mire megkaptuk a segítséget, és az orosz őrök látszólag örültek is, mert részükről vége a háborúnak.

Hajnali négy órakor értünk be a saját csapatunkhoz. Ebbe a járőrvesztesége az oroszok nem szívesen nyugodtak bele, mert aztán másnap délután elkezdtek mozgolódni. Erős ágyútüzet nyitottak ránk, úgyhogy az éjszakánk borzalmas volt. Éjfél után jött a parancs, hogy fel kell készülni. Megkezdődik a támadás, vagyis meg kell az oroszokat előzni a támadással. Ráadásul erős vihar és zivatar is kavarta a helyzetet. Éjfél után két órakor megkezdtük a támadást, és hajnali négy órára egy falu széléhez értünk. Az utunk egy temetőn keresztül vezetett, de itt már az oroszok is védekeztek, s nagyon verették a temetőt. Repültek

13