A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - Összecsapás a Kominformmal
súlyosbították a helyzetet a nemzeti jövedelem mintegy 20%-ára megnövelt katonai kiadások (1947 és 1951 között egyes adatok szerint csaknem hatszorosára növelték a hadiipari termelést), valamint az 1950-es és 1952-es súlyos aszály (ebben a két évben drasztikusan vissza is esett a nemzeti jövedelem). A beruházások 40%-át le kellett állítani, az ipari üzemek egy részét a határ menti területekről az ország belsejébe telepítették át, a lakosság áruellátása pedig a háborús szintre esett vissza. De bármennyire súlyos nehézségeket okozott is a gazdasági és politikai blokád, az elszigeteléssel nem tudták megtörni a jugoszlávokat. Igaz, a konfliktus éveiben (különösen az elején) párttagok tízezreinek voltak fenntartásai a JKP szovjetellenes új irányvonalával szemben, köztük sok középvezetőnek is. Mintegy 60 000 tagot ki is zártak a pártból, annak minden egzisztenciális következményével együtt. Ötezren a szocialista országokba emigráltak, az UBDA pedig külön internálótábort állított fel a (néha valós, máskor csak vélt) Kominform-szimpatizánsok számára két kis adriai szigeten, a Goli ötökön (a felettébb kifejező nevű Kopár-szigeten) és Sveti Grguron, amelyet néhány év alatt 16 000 „kominformista népellenség” járt meg - ez is mutatja, hogy a jugoszláv desztalinizáció meglehetősen sztálinista módon kezdődött. A párt egysége azonban fennmaradt, és a függetlenségében veszélyeztetett Jugoszlávia népei felzárkóztak a moszkvai diktátumokat elutasító JKP mögé. A párt taglétszáma pl. az 1948-as és az 1952-es kongresszusok között 470 000-ről 780 000-re nőtt. így az elszigetelési politika eredménytelen maradt, hiszen Tito nem gyakorolt önkritikát, arra pedig Zujovicék letartóztatása után nem volt esélye Sztálinnak, hogy szakadást váltson ki a jugoszláv vezetésben. A katonai intervenciót pedig a várható belső ellenállás és a nemzetközi eszkaláció kiszámíthatatlansága miatt végképp nem kockáztatta meg. Ne feledjük, ez az időszak volt a hidegháború egyik legnehezebb periódusa (első berlini válság, koreai háború), és a nyugati hatalmak már 1949-től támogatni kezdték Jugoszláviát. Ezért Sztálinnak meg kellett elégednie a kisebbik rosszal: ha már betörni nem tudta, akkor a veszteségeket minimalizálva kiközösítette Jugoszláviát a szocialista táborból megakadályozandó a „függetlenségi vírus” tovaterjedését, noha eredetileg nem kiközösíteni akarta a Tito államát, hanem éppen ellenkezőleg, vazallusi sorba dönteni és a tábor monolit rendjébe beolvasztani. A Jugoszlávia elleni kominformista hajsza csaknem öt évig, Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett haláláig tartott. Csak akkor nyílt meg a szovjet tömbbel való kapcsolatok rendezésének a lehetősége, majd a titkos csatornákon 1954 júniusában (a szovjet pártvezetőségnek a kapcsolatfelvételt javasló, Jugoszlávia szocialista jellegét elismerő levelével) megindult tapogatódzások után 1955. május 26-án az SZKP első titkára, Nyikita Szergejevics Hruscsov vezetésével szovjet küldöttség utazott Jugoszláviába. A tárgyalásokon a két fél elhatározta a kapcsolatok rendezését, mégpedig a jugoszlávok számára nagy győzelmet jelentő Belgrádi nyilatkozat (június 2.) alapján, vagyis a szuverenitás tiszteletben tartásából és a szocializmusba vezető utak többféleségének elvéből kiindulva. A kibékülés azonban nem vezetett el ahhoz, hogy Jugoszlávia visszatérjen a szocialista táborba (jóllehet Hruscsov „Canossa-járásának” éppen a visszacsalogatás volt a legfőbb célja), mivel már kialakulóban voltak az új jugoszláv külügyi vonalvezetésre jellemző sajátos (és sikeres) „hintapolitikának” az elnemkötelezettségnek az alapjai. 15
