Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: A Csongrád Megyei Honismereti Egyesület évkönyve 2011–2012 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 41. (Szeged, 2013)
II. Hagyomány és emlékezet
125 A kezdetek kezdetén szakbizottságok alakultak a Tanácsadón belül, a legkiválóbbak vezetőit kértük meg közreműködésre. Olyanokat, akiknek szakmai hitelét végzett munkájuk adta, és akik a (nem tudok rá jobb kifejezést hirtelenjében) a mozgalmi bozótokban is ösvényt tudtak vágni. Illene most fölsorolnom a szakreferensek neveit, de méltatlan vagyok rá, mert ha egyet is kifelejtek, haló poraikat is meggyalázom. Bálint Sándort, a néprajz tudós tanárát nem kérhettük föl a honismeretiek vezetésére, fekete bárány volt ő sokáig még a hivatalosság előtt, a famulusának tekinthető Börcsök Vincét viszont igen. Ha külön csatornán is, ha fű alatt is, ha lecsökkentve is, mégiscsak elértek hozzánk éltető szavai. Amikor már félig-meddig mozgalommá szélesedett a honismeret címszó alá mégis-mégis betuszkolható szakköri hálózat, akkor a számomra kedves egyetemi tanárt, Nyíri Antalt kértük föl a megyei hálózat fejévé. Akkoriban egyik jelentős ágazatunk, a földrajzi nevek gyűjtése is slágertéma volt, ennek a támogatásaként is kellett az ő nyelvészeti tudománya. A Népművelési Intézet megbízásából Dömötör Sándor patronált bennünket, és az ő munkáját vette át később fia, Ákos. Pénz is kellett hozzá. Ha csak péterfilléreket tudtak is adni a szakkörök vezetőinek, bőséges teret engedve a szívből jövő lelkesedésnek. Soha nem értettem a pénzügyekhez, ehhez tudnék a legkevesebbet szólni. Úgy emlékszem, akkor még nem szabta meg senki, mennyit kell megkeresniük a népművelés otthonainak, néha alantas és testidegen munkával, hogy fűteni, világítani és díjakat fizetni tudjanak, a költségvetésben volt némi fedezet. Hely kellett volna a hirtelen gyarapodó múzeumi gyűjteményeknek, de a nagytermi rendezvényekre szakosodott művelődési otthonokban éppen hely nem volt. Kis sufnikba hordták a régi használati tárgyakat. A mindszentiek például a terjedelmes eszközök kicsinyített másait is elkészítették, hogy vitrinbe lehessen tenni azokat, és kiállítani, ha a szerencse úgy hozza. Fájt a fogunk a székkutasi szélmalomra is, hogy ott helyezhessék el a tárgyi emlékeket, ez az igyekezetünk azonban nem járt sikerrel. Ahogy szinte törvényszerűen bővült a Népművelési Tanácsadó személyi állománya, a szinte egyszemélyes lóti-futi tisztségem is karcsúsodhatott, más vette át tőlem ezt a föladatot. Az ő barázdáiba szántanék bele, ha én akarnám előszámlálni a dicsőséges folytatás részleteit. Hogy miért sorvadt el, amelyik nem állta ki az 50 esztendő koptató-erősítő szilárdság-próbáját? Ezer oka volt ennek. A kiöregedés nem jelentett gondot, szinte végkimerülésig állták a frontot az arra hivatottak, de a nagy kaszás az ő soraikat is tarra vágta. Új igazgatók jöttek-mentek a művelődési otthonokban, voltak, akik csak kacatokat láttak a dolgos igyekezet termékeiben. Aztán elérkeztek azok az idők is, sajnos, amikor kénytelen voltam úgy fogalmazni népművelési szakfelügyelőként, hogy akár laska- gomba-termesztésre is átállhatnának, annyira nem történik érdemleges munka bennük. Import-bálaruhák alkalmi árusítása vagy a mindenféle „encsömbencsömök" bérleti ho- zadéka pótolta a hézagos támogatást, és a „közigényre" hivatkozva egyre szélesebb kapukon szivárgott be a már emlegetett áltudomány, az átkos középszer és a szélhámia. Nehéz bilincs valamennyi. HORVÁTH DEZSŐ
