Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: A Csongrád Megyei Honismereti Egyesület évkönyve 2011–2012 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 41. (Szeged, 2013)
II. Hagyomány és emlékezet
123 Ótven esztendő Többszörös biztatásra fogok hozzá, hogy visszarévedezzek azokra az évekre. Sorsommal kötődöm az induláshoz is, meg a folytatáshoz is. Kilenc évig hivatásos, tehát teljes állású igyekezettel toltam a népművelés szekerét, és időnkénti bedolgozóként ott vagyok most is, ahol még elfogadnak. Mint akit a mozdony füstje megcsapott. Elérhet a vád: elfogult vagyok. Okom lenne rá. Miért kellett a többszörös biztatás? Arra gondoltam, jobb, ha mások szólnak róla. Egyre-másra azt hallom azonban, hogy ötven évvel ezelőtt alakultak-alakulgattak ezek meg azok a valamik a művelődési otthonok és művelődési házak berkeiben, de hogy mitől vagy miből alakultak, és ha jól indultak, miért hamvadtak el, vagy miért uralkodott el bennük az áltudomány és a középszerűség, arról is nagyokat hallgatunk. Ihletett esztendei voltak azok az évek a népművelésnek. Mintha résnyi hézag támadt volna a napi politika kegyetlen keménységén, és a kicsi hézagon éber lelkek jóvoltából egészséges lelkűiét türemkedett be. Akkor ezt úgy mondtuk, a „nagytermi rendezvényeket" fölváltva vagy legalább kiegészítve, az úgynevezett „kiscsoportos formák" kezdtek terjedni. És itt megint elakadhatnánk ugyanazokkal a kérdésekkel: miből és mitől? Akkor egyszerűen belekeveredtem. A Hódmezővásárhelyen működő Megyei Könyvtár módszertani előadója voltam, amikor a szerveződés elindult. Kirschner Márton, a könyvtár igazgatója lett társadalmi megbízatással a Csongrád Megyei Népművelési Tanácsadó feje, és szintén társadalmi megbízatással engem is beválasztott a testületbe. O is az általa ismert, hozzá legközelebb állókból válogatott, karnyújtásra voltam tőle. Úgy folytatódott a dolog hogy ugyannak az évnek az őszén teljes-állású vezetője lett a Tanácsadónak, Miklós Sándor személyében. Vele még pusztamérgesi tanárkodásom idején találkoztam, meg is kért, módszertani főelőadói státusán csatlakozzam én is. Mérgesre madzagvasúton jártam, naponta legalább hat órát áldozva a ki-bejárásra, Vásárhelyre már igazi nagy vonattal mehettem, a Tanácsadó pedig szegedi telephellyel indult, tehát a mindennapos vonaton nyűglődés teljesen kimaradhatott életemből. Hová is csöppentem be? Sanyi a Szegedi Járás tanulmányi felügyelője volt előtte, a Zsótér- házban volt az oktatási osztály, ott „örököltünk" ketten egy fél íróasztalt. Megtűrtek bennünket, de megesett, hogy negyvenen zsúfolódtunk be az egyetlen terembe. Mi mást tehettem volna, igyekeztem „kiszállni". Bázisnak tekinthető művelődési házakba látogattam, és tapasztalatcseréket, bemutatókat szerveztem. Kimondott célunk volt az új formák és új módszerek összegyűjtése és terjesztése. Mit is szólt az állítólagos orosz katona, amikor betévedt a katolikus templomba, és a pap éppen a szentbeszédet mondta? Papa, duma dosztig, davaj muzik! Mielőtt itt is sok lenne a duma, gyerünk a lényegre.
