Tamasi Mihály: A szegedi gazdapolitikus, Nagyiván János 1893–1961 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 37. (Szeged, 2009)
A Nagyiván-család múltja
használták, a kert és a rét aránya 10,6, a szőlőé 6,2, a legelőé 23,9, az erdő-, a nádas és a terméketlen terület pedig együttesen több mint 22%-ot tett ki. Ebben az időben a parasztgazdaságok fő bevételi forrását a legelőkön folytatott szarvasmarha- és juhtenyésztés jelentette. Gabonatermelésre a nagy kiterjedésű határ kevésbé volt alkalmas, bár a legtöbb gazdaság gabonát is termelt, a város körüli feketeföldeken búzát, a homokon inkább rozsot. A mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódott a halászat, hiszen a Tisza, a Maros és a különböző kisebb vízfolyások akkoriban még halban gazdagok voltak. A halászok tulajdonképpen a parasztság egy rétegét alkották. Már a 19. század elején azonban a vállalkozó szellemű parasztokból és halászokból lettek a város híres hajóácsai, hajósgazdái és gabonakereskedői. A hajóácsok gondos, hozzáértő munkája nyomán a város hajóépítő ipara már a század első felében előkelő rangot vívott ki agának az egész országban. Szeged 1870-es viszonyairól némi képet nyújtanak a következő adatok: Ekkor 9 egyházi, 19 iskolai, 2 városi, 10 katonai és 3 egyéb célokat szolgáló középület volt a városban. A magánlakóházakban 12 589 lakás volt, s ezen kívül 567 boltot, 206 raktárát és 4264 istállót írtak össze a népszámlálás során. A népesség műveltségi iszonyai még sok kívánnivalót hagytak maguk után: 11985 férfi és 7223 nő tudott írni-olvasni, 888 férfi és 2090 nő azonban csak olvasni tudott. A város értelmisége ekkor még igencsak szűk réteget alkotott. Mindössze 46 pap, lelkész, 151 állami, 11 megyei, 164 városi tisztviselő, 113 tanító, 14 író (újságíró), 161 művész, 53 ügyvéd, 21 orvos és 10 gyógyszerész élt a városban. Az értelmiség többségét tehát állami és városi tisztviselők alkották. Az 1879. évi nagyárvíz súlyos károkat okoz a városnak, a lakóinak. A károkat talán a gazdálkodók tudják leghamarabb leküzdeni, hiszen a víz letakaro- dás után megmentett lovaikkal még az árvíz évében meg tudják művelni földjüket, takarmányt tudnak termelni megmentett állatállományuk eltartásához. A nagy lendülettel folyó újjáépítés, majd az újra gyarapodó város jó és bővülő piacot jelent terményeik értékesítéséhez. Mindez hozzájárul a város mezőgazdaságának korszerűsödéséhez is. Míg 1870-ben a város határában a szántóterület csak 37 százalékot tett ki, addig ez az arány 1895-ben már 48,4,1913-ban pedig 51,4 százalékot tett ki. Ennek megfelelően a legelő területe az 1870. évi 23,9 százalékról 1913-ban 14,3 százalékra csökkent. Az 1870. évi 16,4 százaléknyi terméketlen területből is egyre többet fogtak művelésbe, így aránya 1913-ban már csak 8,8 százalékot tett ki. A 19. század utolsó harmadában a filoxéra óriási pusztítást okozott a hegyi szőlővidékeken, így a Duna-Tisza közi homokterületeken fellendült a 12
