Ruszoly József: Szeged szabad királyi város törvényhatósága 1872–1944. Tanulmányok és forrásközlés - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 35. (Szeged, 2004)
Szervezés és szervezet. A Város intézménytörténetéből (1872-1918)
lassa”. Mivel a főispán szerint a belügyminiszter úgyis visszautasította volna e módosítást, a többség mellőzte az ellenzéki szerkesztő-képviselő indítványát. Az ugyancsak ellenzéki Obláth Lipót meg a 36. §-nál kifogásolta azt a gyakorlatot, hogy a javaslatokat előbb tárgyalja az illetékes szakbizottság, mint a tanács, pedig a bizottságok „mint a közgyűlés küldöttségei a tanács fölött állnak, a tanácsi javaslatot kell[ene] hogy tárgyalják”. Obláth ezt azért is meg kívánta változtatni, mert tapasztalata szerint a bizottságok fontos kérdésekben tájékozatlanok voltak. Hiába is érvelt; a többség Fehér Ipoly felszólalásával értett egyet, aki helyeselte az eddigi gyakorlatot. A javaslattevő szervek minden szinten a hat ügyosztály fönntartása mellett érveltek, s csupán kisebb, részben elnevezésekben is tükröződő ügyátcsoportosítást indítványoztak. A javadalmi ügyeket a pénzügyi ügyosztálytól a háztartási ügyosztályhoz, a közigazgatási és statisztikai ügyosztály jogi ügyeit pedig a már szintén tanácstag főügyészhez kívánták áttenni. Kulinyi Zsigmond ezzel egyetértve a közigazgatási és statisztikai ügyosztály fölszámolására tett indítványt a szervezőbizottságban és a közgyűlésen egyaránt. Javasolta, hogy annak még megmaradt ügyköreit a többi ügyosztálynak, elsősorban is a kevésbé megterhelt katonai ügyosztálynak adják át. Mindkét esetben hosszasan vitatták ezt, végül is maradt a hat tanácsi ügyosztály. A szervezőbizottság február 5-i ülésén Magyar János az írnokokat, a február 22-i közgyűlésen Pillich Kálmán pedig az osztályjegyzőket kívánta mellőzni a tanácsi ügyosztályokban. E „takarékoskodás” egyiküknek sem sikerült. Az osztályjegyzői intézmény megszüntetése ellen Babarczy József azzal érvelt, hogy „kettő kivételével jogvégzettek, és beváltak állásaikban”. Végül azonban átfogó személyzeti reform ekkor sem történt. Szüntettek ugyan meg állásokat, csökkentettek fizetéseket, ám új álláshelyeket is szerveztek, fizetéseket is emeltek. A Szegedi Napló 1890. február 1- jei tudósításából kitűnően az albizottsági szervezet szerint a tényleges évi megtakarítás még jelentős, majdnem 11 ezer forint lett volna, ez azonban a következő fórumokon csak apadt, végül, miután a belügyminiszter sem ment bele több, elsősorban adóhivatali állás megszüntetésébe, majdhogynem a kiadások növekedésébe csapott át. A szervezőbizottságban és a közgyűlésen egyaránt nagy vita alakult ki a tanyai kapitányok, helyetteseik és esküdtjeik díjazásáról, melyet Kulinyi Zsigmond az általa soknak tartott 200, 100 és 60 forintról 12, 8 és 5 aranyforintra (!) kívánt leszállítani. Megint csak sikertelenül. Az ellenzék, mint láttuk, megszervezése (reformja) óta kifogásolta ezt az intézményt, melyet a tanács és hívei kitartóan védtek. Fehér Ipoly pl. úgy vélte, hogy a nagy külterületen jó szolgálatot tesz a városnak és a tanyai lakosságnak egyaránt, a tiszteletdíj csökkentése pedig magát az intézményt ásná alá. Vele szemben Kulinyi azzal érvelt, hogy a tiszteletdíj csökkentéséből származó megtakarítást iskolákra, „orvosi és központi kulturális telepekre” lehetne fordítani. A módosabb gazdák még így is vállalnák e tiszteletbeli megbízatásokat. Amennyire vitatta az ellenzék a tanyai kapitányságok intézményét, olyan készséggel hozzájárult a főispán által frissen kinevezett Rainer János főkapitány igényelte rendőrségi személyszaporításokhoz, benne húsz konstábler — első osztályú rendőr — beállításához, valamint a kért fizetésemelésekhez. A városatyák pártállástól függetlenül nagy súlyt helyeztek Szeged közbiztonságára. A Belügyminisztérium 1890. március 31-én terjedelmes iratban válaszolt a fölterjesztett, fölülvizsgált szervezeti szabályzatra, amely módosításról módosításra terjedelmesebb — igaz, áttekinthetőbb is — lett. Emiatt emelt kifogása, bár ezúttal csak 37
