Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 34. (Szeged, 2004)
A demokratikus átalakulás kezdetei
A nyilatkozat a továbbiakban csak olyan védelmet követelt a kommunista plakátok számára, mint a többi demokratikus párt plakátjainak. A vezetőség nem azonosította magát Sztanykovszky november 23-i interjújával sem. Visszautasította azt is, mintha csak kivételképpen lennének olyanok a városban, akik nem nyilasok. Hangoztatta a nyilatkozat, hogy a Sztanykovszky-féle felelőtlen kijelentések alkalmasak arra, hogy kompromittálják a szegedi hazafiak harcát a nyilas banditák ellen. A nyilas fertőzés, a nyilasprobléma ellentmondásos megítélése a későbbiekben is végig nehézséget okozott a kommunista politikában és gyakorlatban. Sőt a pártok közötti későbbi viták, küzdelmek mélyén is kimondva-kimondatlanul ott izzott a nyilasprobléma különböző megítélése és a nyilasok, a nyilas örökség elleni harc eltérő értelmezése - miközben egymást vádolták a „kisnyilasok”, vagy éppen volt nyilas vezetők befogadásáért. A függetlenségi front megalakulása és a politikai élet élénkülése A politikai élet élénkülését nemcsak a Délmagyarország koalíciós lapként való megjelenése jelentette, hanem az is, hogy a korábbi demokratikus ellenzéki pártok is kezdtek magukhoz térni, és megkezdték újjászervezésüket. Balogh István, a Délmagyarország háromtagú szerkezetőbizottságában (MKP: Révai József, NPP: Erdei Ferenc) az újjászerveződő kisgazdapártot képviselte. Nagy hatást gyakorolt a közvéleményre a lapban november 24-én megjelent Szegedi Kiáltvány Budapest népéhez, amelyet a következő 25 neves, a város társadalmát képviselő személy írt alá: Balogh István plébános, Valentiny Ágoston polgármester, Hermann Egyed egyetemi tanár, Mester János egyetemi tanár, Baranyi János zongoraművész, a Városi Színház igazgatója, Csonka Mihály gimnáziumi igazgató, Kovács Ödön egyetemi tanár, Török Gábor gyermekkórházi főorvos, Benkóczy Dániel ev. lelkész, Kollár Pál zeneiskolai igazgató, Zápori Dezső klinikai orvos, Incze Gyula egyetemi magántanár, Lukátsy Géza ügyvéd, Mecséri József királyi ügyész, petrehói Molnár István törvényszéki tanácselnök, Viola György, az orvosi szakszervezet elnöke, Örley Zoltán nyug. áll. alezredes, Lippóy Gyula gyáros, Lippai Imre fűrészgyáros, Dobos László, az állami leánygimnázium mb. igazgatója, Puriesz Béla egyetemi tanár, Komócsin Mihály szakszervezeti titkár, Wagner Ferenc kereskedő, Dénes Leó frakcióelnök, Lakó Antal pártvezető. A felhívás kibocsátásához és aláírásához némi politikai és emberi bátorságra volt szükség, hiszen még folyt a háború, a fővárosban és az ország jelentős részén még a nyilas bandák uralkodtak. (A nyilas ítélőszék halálra is ítélte az aláírókat és jelképesen felakasztották őket.) A 25 aláíró között neves értelmiségiek, egyetemi tanárok, a történelmi középosztály (Balogh István, királyi ügyész, törvényszéki tanácselnök), a polgárság (gyárosok, kereskedő) képviselői, szociáldemokrata értelmiségiek (Valentiny Ágoston, Török Gábor, Zápori Dezső) és kommunista vezetők (Komócsin Mihály, Dénes Leó, Lakó Antal) voltak. Szinte a város egész lakosságát képviselték. Összetételük azt bizonyította, hogy a német- és nyilasellenes, szabadság53
