Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 34. (Szeged, 2004)
A demokratikus átalakulás kezdetei
getlen, demokratikus Magyarország megteremtése. Ennek érdekében szabadságharcot kell folytatnunk a németek és a Szálasi-féle nyilas terroruralom ellen, és aki nem ezt szolgálja, az éppen az ellenség malmára hajtja a vizet. A külső okok között említette: a Szovjetunió Vörös Hadserege nem azért jött Magyarországra, hogy proletár- diktatúrát és szocializmust segítsen hatalomra. Másrészt ha proletárdiktatúra és szocializmus jönne létre Magyarországon, megbontaná a Szovjetunió és az USA sző, , 42 vétségét. A helyi kommunisták—nehezen ugyan -, de egyre inkább elfogadták a párt hirdetett politikáját. A kommunista politika és gyakorlat ellentmondásai Az említetteken túlmenően súlyos ellentmondások terhelték a kommunista politikát, és még nagyobbak a kommunista gyakorlatot. Ezek az ellentmondások a kommunista párt nyilvánosság előtt hirdetett politikájában kevésbé mutatkoztak meg, de annál inkább felfedezhetők a kommunista vezetők belső pártfórumokon elhangzott beszédeiben. Gerő Ernő a november 9-i - már említett - megbeszélésen megfogalmazta a „Magyarország a hitleri Németország utolsó csatlósa” vádat, amely méltán sértette a magyar nép önbecsülését, és amely azóta is felháborodás tárgya. Gerő megfogalmazása tükrözte a kommunista vezetők ellentmondásos viszonyát a magyar néphez: egyrészt bírálták, vádolták a népet gyávasága, a németellenes ellenállás gyengesége miatt, másrészt azt hangoztatták, hogy a kommunista párt politikája a nép, a nemzet érdekeit szolgálja, a nemzet nevében folytatja harcát. Ez az ellentmondásosság és szélsőségesség Révai megjegyzéseiben érezhetően tükröződött. November 19-i beszédében43 ez az ellentmondásosság még pregnánsabban kifejezésre jutott. Azt elemezve, hogy a nép akarná-e a szocializmust, a következőket mondotta: „Hogy lehetne igaz, hogy a magyar dolgozók többsége szívvel-lé- lekkel akarja a szocializmust, amikor a háború alatt a mi dolgozó népünk nemigen állta meg a helyét. Most egyszerre hajlandó erre, amikor ezért vért és életet is kell áldozni? Még a háború ellen sem volt hajlandó harcolni, mint ahogyan azt a dán, a norvég, a holland, a belga, a francia, a jugoszláv, a görög és a többi nemzetek dolgozó népe tette. Ma még a mi dolgozó népünk nem érett meg arra, hogy az ő vezető pártja a szocializmust írja zászlajára.” Majd még keményebben fogalmazta meg véleményét: „Az ország széthullik és ha a magyar nép nem mutatja meg, hogy érdemes arra, hogy kormánya legyen, azt sem érdemli meg, hogy visszanyerje szabadságát.” Ez a kijelentése már nagyon szélsőséges, a nemzet becsületét sértő vélemény volt, és kimondatlanul magában rejtette azt a később is érvényesülő és egyre inkább kiteljesedő kommunista doktrínát, hogy az éretlen nép helyett a kommunista párt tudja, hogy mi a nép érdeke, és csakis ő tudja, hogy mit kell tennie a népnek. Mindebből az is következett, hogy ellentmondásosság, szélsőségesség jellemezte a kommunista párt viszonyát a néphez, a nemzethez, a nép egyes rétegeihez. Ezt a viszonyt Szege50
