Gilicze János – Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: Város a Maros mentén. Makó története a források tükrében - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 32. (Szeged, 2002)
II. A Csanád nemzetség századai
lyoni zsinat (1274) hat éven keresztül minden egyházi jövedelem tizedét rendelte beszedetni, majd más zsinatokon is hasonló határozatokat hoztak. A pápai követek (legátusok) eltartására is adót vetett ki a pápa. Az egyházi személyek évi jövedelmét a befolyt tized alapján állapították meg. A tized (decima) az egyházi adó természetben fizetett formája, csak a föld terményeiből szedték. Legtöbbször a földön hagyták, ott adta el az egyház képviselője a kereskedőknek. A középkori Magyarországon a bor, a gabona, a bárány, a méhkas után kellett többnyire tizedrészt adni. Tizedet eredetileg mindenki adott társadalmi állására tekintet nélkül, még a király is kincstári jövedelmeiből. A nemesi szabadságjogok kialakulása során a nemesség tizedmentességet szerzett, így ez a szolgáltatásforma jobbágy teherré vált. A tizedet elvben teljes egészében a püspök egyházmegyéjének fenntartására kellett fordítani. Ezért meg kellett osztania a bevételeket a kanonokokkal és a plébánosokkal. Kezdetben az egyház saját kezelésében tartotta a dézsmát, és természetben szedte be. Az árutermelés fejlődésével a piaci értékesítéssel szerzett pénzből a tizedet is megpróbálták pénzben szedni. A pápai megbízottak a beszedett adókról, a tized tizedéről részletes jegyzékeket készítettek, ezek voltak a pápai tizedjegyzékek (a Vatikáni Titkos Levéltárban őrzik többségüket). Magyarországon az 1332-1337 közötti pápai tizedek jegyzékeit az avignoni pápai udvarból küldött pápai adószedők készítették. Hat éven át működtek itt, bejárták az egyházmegyéket, részletes jegyzékeket írtak arról, kitől mennyi adót hajtottak be. Félévenként, majd évente új lista készült az adózókról. Ezek a listák tartalmazták a plébániák és a plébánosok névsorát és adóját. A jegyzékek a plébániák által fizetett adók összegét tüntették fel, ráadásul nem is azonos pénznemben, így nehéz arra következtetni, melyik helyen mekkora népesség mit és mennyit termelt. Gondot jelent az értelmezésnél az is, hogy nem volt egyforma a plébánost a püspök részéről adott tizedből megillető hányad sem. Következtetést levonni a korabeli népesség számára az adott területen azért is nehéz, mert a falvaknak csak egy részében volt plébánia, egyhez tehát általában több falu népe is tartozott. Ma még a középkori plébániahálózat is feltérképezhetetlen. Makófalva, majd a későbbi Makó történetéről főként a birtokosok változásairól szóló oklevelekből vannak ismereteink. Ezért nagy jelentőségű, hogy ebből a korai időszakból más írásos forrásban is találhatók utalások településünkre. Makón a 14. században feltűnt és a későbbi dokumentumokban is szereplő utcanevek arra utalnak, hogy több kedvező tényező együttesen eredményezte a település centrummá válását, kiemelkedését. 1332-ben plébániával rendelkező falu volt már, a marosontúli főesperességben, amelyet északnyugatról a Váci püspökséghez tartozó csongrádi főesperesség határolt, északról a Bihari-Váradi püspökség részét képező békési főesperesség, keletről az Egri püspökséghez csatolt pankotai, délkeletről a Csanádi püspökség részeként az aradi, délről pedig a Csanádi főesperesség. Makófalva plébániájának és két papjának, Istvánnak és Péternek a nevét is feljegyezték, akiktől az 1334-es és 1335-ös jegyzékek szerint összesen 14 garast szedtek be. Forrásunkban kétféle pénznem megnevezésével találkozunk. A garas ezüstpénz volt, I. Károly király trónon ülő alakját ábrázolta. A báni (dénár) állandó értékű és jó 41
