Gilicze János – Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: Város a Maros mentén. Makó története a források tükrében - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 32. (Szeged, 2002)
IV. A város felvirágzása a 18–19. században
FORRÁS: CSML ML Püspöki uradalom iratai. Uradalmi fiskális i. 10/1821. Magyar (másolat) Szolgabírói jelentés az árvíz okozta károkról. A Maros mindig döntő szerepet játszott a város életében és fejlődésében, gazdasági virágzást, jólétet, jó ivóvizet jelentett. Hátán vízimalmok sora őrölte a lakosok gabonáját. A marosi hal mindig kelendő volt, jobban keresték, mint a tiszait. A szárazföldi utak az esőzések miatt gyakran járhatatlanná váltak, ezért nagy jelentőségű volt a vízi út. Makónál só- és faszállító hajók kötöttek ki, és innen vontatták a gabonával megrakott dereglyéket Erdély felé. Áldás mellett a folyó gyakori áradása pusztulást és nyomort hozott a városra. Az ismétlődő árvizek állandó veszélyt jelentettek. Az 1751. évi tavaszi ár miatt oda lett az egész termés, a kerteket, a rétet és az utakat elborította víz. Karácsonykor újabb jeges áradat zúdult Makóra. A víz elöntötte a település több mint nyolcvan százalékát. Feljegyezték, hogy a templomban térdig ért a jeges víz, és az épen maradt házakba húszán, harmincán menekültek. 1752. február 7-én ismét kilépett medréből a Maros. A város lakóit annyira elkeserítette az újabb csapás, hogy többen Szegedre, Aradra és más vidékekre akartak elköltözni. Ekkor már nemcsak az áradás okozott gondot, hanem az is, hogy a folyó új medret mosott magának és egyre közeledett a településhez. Elodázhatatlanná vált a szabályozás, amire csak hosszas előkészületek után 1754 szeptemberében került sor. A város alatti kanyarulatot vágták át, és ástak új csatornát 110 napos megfeszített munkával. Ezzel a munkálattal — amiben szinte az egész lakosság részt vett — elhárult a közvetlen veszély. Pár évtized múlva a Maros visszatért régi medrébe. Vertics József vármegyei mérnök, majd Őry Fábián Dániel királyi hajózási mérnök 1815-ben végleges megoldásként javasolta a Goszpodi, Baranyi és a Zugolyi kanyarulatok átvágását. A munkálatokhoz ugyan hozzákezdtek, de az anyagi fedezetek hiányában azok félbeszakadtak. Újabb terv készült 1820-ban, de a kivitelezés költségei nem álltak rendelkezésre. 1821. július 3-án minden eddiginél nagyobb árvíz zúdult a városra. A katasztrófa után alig néhány nap elteltével Csanád vármegye közgyűlése utasította Tarnay Mihály főszolgabírót arra, hogy mérje föl a károkat, és az eseményekről tegyen részletes jelentést. Az alapos precizitással készült, fent közölt beszámolót a megye rendkívüli, július 18-i közgyűlésén tárgyalta meg, és tett intézkedéseket. A feliratok alapján a helytartótanács szeptember 21-i rendelkezésében elkerülhetetlenül szükségesnek tartotta a félbe maradt szabályozási munkák folytatását. Tervek és elvi döntések ugyan születtek, de a munka elkezdése újra elodázódott. Nem csoda, hogy 1839. március 2- án a vészesen megáradt Maros kilenc helyen szakította át a gátakat. Végre 1840-ben elkezdődött a három makói hajlat átvágása, de a munkálatokat csak 1844 végére tudták befejezni. Valójában a folyó szabályozása, megnyugtató módon, csak két évtized múltán oldódott meg. 147
