Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 30. (Szeged, 2001)
11. Részvénytársasági nyomdák
A „Délmagyarország” Hírlap- és Nyomdavállalat Részvénytársaság 1910 május közepére kifejlesztette a város egyik legjelentősebb nyomdaüzemét. Az üzemvezető Blázsity György, aki az 1900-as évek közepén élénk részt vett a nyomdászszakegylet szegedi csoportjának munkájában. Jól képzett szervezett munkás volt, aki szaktársi kapcsolatok révén az új nyomdába került, számos, kiválóan felkészült munkást irányított. Az 1910 júliusában felvett nyomdászszakegyleti statisztika szerint a Délmagyarország nyomdájában 23 szedő (átlagkeresetük heti 32 K), 2 gépmester (átlagkeresetük heti 34 K), 1 szedőtanuló, 3 segédmunkás és 3 munkásnő, összesen tehát 32 főnyi személyzet dolgozott. A munkáslétszám terén csak Engel Lajos nyomdája (45 munkás) és Endrényi Imre nyomdája (33 munkás) előzte meg. A napi munkaidő 8 és 1/2 óra, a nyomdahelyiség egészséges. A „Délmagyarország” nyomda rt. aláírta az 1910-ben érvényes kollektív szerződést, a kereseti lehetőségek tehát jobbak voltak itt, mint az árszabályt megtagadó, blokált szegedi nyomdákban. 1911. szeptemberében felvett nyomdászstatisztika szerint ugyanebben az üzemben, amely ekkor már Ligeti Jenő és társai tulajdona volt, de Délmagyarország nyomda néven szerepelt, 18 szedő (28 K heti átlagbér), 2 gépmester (32 K átlagbér), 2 szedőta- nonc, 1 gépmestertanonc, 1 segédmunkás és 5 munkásnő, összesen 29 munkás állt alkalmazásban. A szegedi nyomdák közül ekkor a Délmagyarország nyomda alkalmazta a legtöbb szedőt: még Engel Lajosnál is kevesebb volt a szedők száma (17). A munkaidő változatlanul napi 8 és 1/2 óra. Az 1912. júniusi szakegyleti statisztikai felmérés közli a nyomógépek számát is. A „Délmagyarország” nyomdában 6 nyomógépet mutat ki. A munkások száma azonban kevesebb mint az előző évben: 26 személyt foglalkoztatott, ebből 15 szedő (30 K heti átlagkeresettel), 2 gépmester (40 K heti átlagbérrel), 2 szedő- és 1 gépmestertanonc, 5 munkásnő, 1 segédmunkás. Vámaynál is 6 nyomógép, Engelnél 10, Endrényi Imrénél 5, Endrényi Lajosnál 4 nyomógép működött. A gépesítés tekintetében a Délmagyarország nyomda előkelő helyet foglalt el Szegeden. A nyomdafelszereléshez szedőgépek is tartoztak, amelyekről később lesz szó. E nyomda kiemelkedett a szedőanyag terén: korszerű, modern betű- és díszítőanyag-készlettel dolgozott. A Délmagyarország c. napilapnak már a legelső, 1910. május 22-i, 64 oldalas száma sok példát kínál e tekintetben is. A lap mérete 289 X 425 mm, egy-egy oldal szedéstükre 53 X 91 és fél ciceró. Három hasábos, egy hasáb 17 ciceró széles, a hasábok között cicerós hézag, amelyekben kb. grob fokozatú léniát helyeztek el. A lapcím tükörszélességű, rajz alapján készült klisével nyomták. A címben kétszer előforduló betűk („A”, „R”) eltérő szélességűek, ami azonban nem tekinthető hibának. A 19-20. sz. fordulóján német területeken igen elterjedt, ennek nyomán hazánkban is gyakran előforduló rajzolt betűk esetén az alkotók a nagyobb betűk minél kisebb szélességre szorítása érdekében - amint Rudolf von Larisch könyvének illusztrációiból kiderül - a betűformákat gyakran eltorzították. A Délmagyarország lapcím- betűk rajzában torzítás nincs, a rajzoló a hosszú lapcímnek minél nagyobb fokozatból történő megrajzolása érdekében némely betű rajzát csupán keskenyítette. A lapcímet kiemelte az egyenlőtlen vastagságú, mindkét végén ferde aláhúzás, ami szintén nádtollal készülhetett. A címbetűk magassága kb. 5 és fél ciceró. Modem mondanivalót hordozó, vagy újdonságként hatni akaró lapok, folyóiratok az 1900-as években már szívesen alkalmaztak címként rajz alapján készült, nem öntödei betűket, országosan és Szegeden 20* 307
