Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 30. (Szeged, 2001)

2. A Grünn-nyomda és tevékenysége az 1800-as évek végéig

ívre négyszer nyomtatták rá ugyanazt az űrlapot, a táblafejekkel és a hasábokat elválasztó, két párhuzamos léniából álló szalagokkal. A táblafej rovatai: Nrus Exhibiti, Nomen, Meritum Exhibiti, Repositum, Nrus Registraturae. Grünn első számú betűjének kb. 14 pontos fokozatából való az 1-2. és 4-5. hasáb fejrésze, míg a 3. hasáb kb. 16 pontosából. Az utóbbi egyezik a vármegyékhez küldött Tudósítás! szövegbetűjével. A táblázat kerete kb. 2 pontos (kövér) és kb. 1 pontos (kövér) léniák alkotta szalagból áll, a főrovatokat és a táblázatfejet kb. 1 pontos kövér léniákból való szalagok választják el. A szalagok találkozásánál az illesztés sok kívánnivalót hagy maga után.

Szeged magisztrátusa 1802-ben még csupán „a város levelestárában” (azaz levéltárában), továbbá a magyar királyi kamarai adótári számadáshoz szükséges tabellák és az ún. „passzusok” űrlapjainak elkészítéséért utalt ki mindössze 243 forintot a Grünn- nyomdának." 1802-1811. években összesen 1811 ezüst forint 40 xr-t fizettetett ki a tanács nyomdai munkákért. Az évi legnagyobb összeget, 774 forintot 1811-ben utalta ki Grünn Orbánnak; 1806. és 1807. években viszont nem történt nyomdai kifizetés. (Célszerű volt 1811-ig összevonni a kifizetések összegét, mert addig ezüst forintokban történt, 1812-től 1827 végéig váltó forintban, amelynek értéke jóval gyengébb volt: 2 és fél váltóforint tett ki egy ezüst forintot). Mindez elsősorban a város Gazdászati hivatalának jegyzőkönyveiből derül ki. Ámde e jegyzőkönyvek eleinte nem mindig tüntetik fel, hogy miféle nyomtatványok elkészítéséért javasolta a testület a magisztrátusnak az „egyezség” szerinti összegek kiutalását. A nyomda és egyéb iparosok által a város számára végzett munkák számlái áldozatul estek a későbbi nagyarányú selejtezéseknek. A 19. sz. első két évtizedében a tanácsülési jegyzőkönyvek mutatóiba is bevezették a kiutalt összegeket, de később az ilyen bejegyzések megritkultak és csak a 19. sz. közepén kezdték újra rendszeresen beírni az iparosok és mások számára kiutalt összegeket. A Gazdászati hivatal és a tanács iratanyagának, benne a mutatókönyveknek az összeállítása hosszú ideig a városi levéltáros feladata volt. E mutatókönyvek űrlapjai a levéltárban szükséges iratok csoportjába tartoztak.

Más jellegű iratféleségek voltak a passzusok. Kétféle dokumentumot neveztek így. Az egyik személyek utazását tette lehetővé akár az adott vármegye területén, vagy távolabbi úti célok érdekében. Ez az irat a jobbágyi viszonyok következménye: annak igazolására szolgált, hogy a szóban forgó személy nem szökött jobbágy, nem kóborló, nem önkényesen hagyta el lakóhelyét. Az ilyen passzusokban szerepelt az utazó személy és az utazáshoz igénybevett jószágok leírása is.

A másik csoportba az élőállatok tulajdonjogát igazoló passzusok tartoztak, amelyek a tulajdonos megnevezése mellett az állat részletes leírását adták annak feltüntetésével, hogy a jószág hogyan lett a jelenlegi tulajdonosé. (Pl. hol, kitől, mikor vásárolta.) Az utóbbi iratféleség bevezetése a 18-19. sz. fordulóján nagyarányúvá vált állatlopások csökkentése céljából történt. A helytartótanács az 1802. július 2-án kelt rendeletében felhívta a hatóságokat: tegyék közzé, hogy sem a helyi, sem az országos vásárokon lovat, szarvasmarhát eladni, venni passzus (azaz marhalevél) nélkül senki ne merészeljen.12

Mindkét fajta passzusra rányomtatták a kiállító város, vármegye pecsétrajzát, vagy legalább a pecsét helyét (locus sigilli) jelölő, keretbe foglalt L.S. betűket.

A rendelkezésre álló adatok szerint a Grünn-nyomda Szeged város, Békés és Csa- nád vármegyék számára is készített már 1802-ben passzus-űrlapokat. Szeged tanácsa

26