G. Tóth Ilona: Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc szegedi dokumentuma a Csongrád Megyei Levéltárban - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 28. (Szeged, 2000)
Dokumentumok és regeszták 1848. március 15–1849. július 30.
A kormány, félesztendei folytonos táborozás, s annyi nemes véráldozat, annyi temérdek költség, a bácsi seregeknek annyi hősiessége után, arról volt kéntelen meggyőződni, hogy a rácz lázadás ügye, s Bács megyének sorsa nem Bácsban, nem a rabló ráczokkal szemközt, hanem egészen másutt fog eldöntetni. A haderőknek tehát más dispositiót adott, s a bácsi hadsereget is felrendelte. A kormány tudta, hogy ennek következtében pillanatnyilag dúlásnak, rablásnak, pusztításnak tétetik ki Bács vármegye, de tudta azt is, hogy csak az erő concentratió által mentethetik meg a nemzet, s a nemzetnek Bács vármegye is. Azért vérző szívvel bár, de el kellett magát e lépésre határoznia; mert az egyesek iránti humanitásnak, a nemzet existentiáját nem dobhatá áldozatul. Azonban még ekkor sem hagyá figyelem nélkül az emberiség tekintetét. Szegeden és Szabadkán hagyott hátra annyi harcz edzett erőt, minél több rendezettebb erő bizonyosan nincs a bácsi rabló táborokban. És biztosan számított arra, hogy a bácsi, szegedi, kiskunsági, alsó csongrádi, s alsó pest megyei magyar nép nemzetőrsége, s összes férfi ereje, midőn saját életét kell a gyilkolástól, saját vagyonát a rablástól, lakhelyét a vad rablók gyújtó kanóczától, nejét, leányát a megfertőztetéstől, gyermekét a kínos haláltól védeni, nem fogja magát gyáván legyilkoltatok hanem összeseregelend a védelemül otthagyott rendes haderő körül, s arra támaszkodva, izmos magyar karjainak ezernyi ezereivel, reá rohanand a vad rablókra, mint a fergeteg, s kiirtandja a rablókat, kik ötét, a magyar fajt akarják kiirtani. Ezt a kormány méltán várhatá a magyar néptől; mert ha nem védi magát, legyilkol- tatik a rablók által. Joga volt megvárni, mert hiszen ezen rabló csordák tömegei is, jobbára csak gyüle- vész nép, nem rendes haderő; népnek pedig nép mindig ellentállhat. Joga volt megvárni, mert azon vidékek magyar népének lehetetlen nem tudnia, lehetetlen tapasztalásból nem látnia, hogy ha nem védi magát, meghal okvetetlenül mind, mert e fene vadak nem ismernek könyörületet; de ha védi magát, akkor a harczban dicső halált halhatnak ugyan nehány egyesek, ezer közül 10-20 talán, de a többi élve marad, s a rabló ellenség leszen semmivé. Ki volna tehát oly kába, hogy gyáva futás által, földönfutó koldussá akarjon lenni, midőn bátor ellentállással életét, s feleségének, s gyermekeinek életét, és házát, és vagyonát pusztulástól megmentheti. Igaza volt megvárni a kormánynak, hogy a magyar nép magát sikerrel fogja védeni, mert hiszen, ha a fenyegetett vidékek magyar, s más ajkú bár, de becsületes, honszerető népe összetart, s erejét összeszedve felkel, számban is sokszorosan felül haladja a rabló vad ellenséget. Maga Szeged, Szabadka és Baja, a falvak lakóit, a népes csongrádi községeket nem is említve, elég volna arra, hogy minden rabló ráczot kiirtson. Elég pedig annyival inkább, mert azon rendes erőn kívül, melyet a kormány a volt bácsi seregből azon szerencsétlen vidéknek és fenyegetett szomszédjainak védelmére hagyott, — még dunántúlról is, egy erős brigáda, több ágyúkkal egyetemben, Bács védelmére sietett. És valóban, azon várakozásában, hogy Bács, Csongrád, Szeged városa, a Kiskunság s Pest megye alsó része temérdek ezerekben képes önvédelmére síkra szállani, a kormány nem is csalatkozott meg. 289
