Blazovich László: Demokrácia és választások Magyarországon. Csongrád megye - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 27. (Szeged, 1997)
Ruszoly József: Országgyűlési képviselő-választások Csongrád vármegyében 1848-ban
lyen a nyílt szavazást értették, ám elvileg belefért szabályozásába a titkos szavazás is, amint ezt főként ellenzéki kerületekben s többnyire golyók fölhasználásával alkalmazták is, egészen a választójogi novelláig (1874:XXX1II. te.), amely egyértelműen nyílttá tette a szavazást. Az abszolút többségi rendszer érvényesült. Egyetlen jelölt esetén megmaradt a közfelkiáltás intézménye. Ez az ideiglenesnek szánt törvény itt nem részletezhető, főként a későbbi gyakorlatban megmutatkozott hiányai ellenére a maga idejében mint első lépés igen pozitív, liberális vívmány volt. Létrehozatala — más 1848. április 11-i törvénycikkeinkkel egyetemben — azon szívós, a külföldi liberalizmus eszmerendszerére is építő reformkori küzdelemnek köszönhető, amely civilizált, európai színvonalra kívánta emelni hazánkat. Kár, hogy továbbfejlesztése — minden ellenzéki törekvés és kísérlet ellenére — lényegében az 1918/19-i forradalmakig váratott magára. 2. Csongrád vármegye és Szeged szabad királyi város a 18. század eleje — a Város privilégiumlevelének elnyerése (1719), illetve a megyei önkormányzat helyreállítása (1723) — óta két, közjogilag és közigazgatásilag egymástól teljesen független, egymás mellé rendelt törvényhatóság volt. E különállásukat az 1848-i törvényhozás sem változtatta meg. A jogi önállóság nem jelenthetett elszigeteltséget, különösen nem a reformkorban, amikor gyakran tartották a megyei közgyűléseket Szegeden is. Szeged képviselői azon az alapon vehettek részt e testületben, hogy a Város két megyebeli településnek — Tápénak és Kisteleknek — a földesura volt. A két törvényhatóságot személyében is összekötötte Klauzál Gábor, aki Szegeden lakott, ám közéleti tevékenysége inkább Csongrád vármegyéhez fűzte. Neve a vármegyei jegyzőkönyvben először 1826 júniusában bukkan föl. Az éppen lemondott ország- gyűlési követ, az ugyancsak szegedi Kárász Benjámin főszolgabíró helyébe újat választottak, ám — bár jelölték — nem őt, hanem Rőth Józsefet. 1832-ben viszont már Klauzál Gábor táblabíró „Csongrád vármegye politikai vezérének [volt] tekinthető”. Megyéjét — követtársaival együtt — három reformországgyűlésen (1832/36, 1839/40, 1843/44) képviselte. Ez utóbbin — az erkölcsi kényszerűségből távolmaradt Deák Ferencet („Zala bölcsét”) mintegy helyettesítve — az ellenzék egyik vezérférfia volt. A megye is élenjárt a reformokban, minek jele: a közteherviselést már ekkor életbe léptette. Ám az aulikus, konzervatív ellencsapás sem váratott sokáig magára. A megyében birtokos gr. Károlyi László — a reformerek, köztük Kossuth Lajos kérlelhetetlen ellenfele — 1845-ben a főispánhelyettes adminisztrátor dicstelen állásába azt a Bene József volt főjegyzőt és egykori 1832/36-i követet segítette, aki „állandóan az udvari párthoz szított”. Az általa elnökölt, katonai fedezet mellett 1846. április 27-én tartott tisztújításon Kárász Benjámin népszerű alispánt kibuktatták. Mint Zsilinszky Mihály írja: „a közigazgatás fő állásaira csak azokat választották meg, akik a Bene-Károlyi-féle uradalmi zászló alá sorakoztak”. Temesváry István lett az első, Dobosy Lajos pedig a másodalispán; az ellenzéki Kárász Benjáminnak csupán egy törvénykezési táblabírói hely jutott. 1847-ben a vármegye Babarczy Antal és Temesváry István személyében konzervatív követeket küldött a pozsonyi diétára, akik ott „tartózkodó állásponton” voltak. A 22
