Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István

tartott és valójában is felesleges munkában valami végzetszerűt lássak. Időt és energiát pazaroltam olyan, önmagam által vesztemre keresett feladat elvégzésére, amelynek eredményét a vak végzet nyom nélkül hamarosan elpusztította. Az afrikai lövészeknek igazán mindegy volt, hogy milyen papírhoz jutnak hozzá. Tisztára szerencsém volt, hogy 1915-ben álmunkban sem merült fel a megsemmisülés ilyen formában való bekö- vetkezhetésének gondolata. De, kérdem most, valójában nem ugyanennek a megismétlődését mutatja, felnagyított méretekben egész életem? Sok munka, helyesnek hitt elgondolás, őszinte törekvés egy-egy nagy terv megvalósítására és a nehezen elért eredmény esztelen megsemmisülése fájó körülmények között.

De most hagyjuk az egész élet summázását későbbre, feleljünk a feltett kérdésre: miért lettem történész? Azért, mert az iskolai tantárgyak közül az érdekelt a leginkább, s mert annyira megismertem szakmai művelésének tárgyi és személyi viszonyait, hogy otthon éreztem magamat területén. A történettudomány tekintélye a tudományok hazai hierarchiájában erősen vonzott. Tudtam, hogy az Akadémia szervezetében a három osztály közül egyiknek felét történészek foglalják el, de a szakmát az I. osztály tagjai: a nyelvészek és irodalmárok is becsülik, sőt művelik. A történettudománynak tekintélye volt Magyarországon, az általa kiformált ismeretek pedig az általános műveltségnek éppúgy nélkülözhetetlen elemének számítottak, mint a nemzeti érzés alapjának. A tömegek gondolkozását nem irányítja ugyan oly mértékben, mint szükséges volna, de ezen kétségtelenül lehet, kell segíteni.

A hogyanra nem volt még halvány elképzelésem sem. Éppen ez a bizonytalanság azonban az elriasztás helyett vonzóan hatott. Egyben biztos voltam: soha, semmi körülmények között nem leszek középiskolai történelemtanár. Nemcsak Géza bátyám, a gépészmérnök hallgató abszolút lenézése vagy a család jogász tagjainak idegenkedése hatott reám, hanem az instruktorkodásom során szerzett sok tapasztalatom is.

Tudtam, hogy van Országos Levéltár, Nemzeti Múzeum és Egyetemi Könyvtár s nem látszott előttem elérhetetlen ábrándnak azok valamelyikébe bekerülni. Mondani ugyan mondta — már csak azért is, hogy ne riasszam el a szerencsét, meg mert szerénységre neveltek —, de nem hangoztattam eltökéltségemet, s ezért, amikor a statisztikai összeállítás számára osztályfőnököm kérdésére, milyen pályára kívánok lépni, a tanárit diktáltam be, s bár természetesnek találtam, hogy a tanári alap- és szakvizsgát letegyem, tehát eleget tegyek a bölcsészeti kar tanárképzős valamennyi követelményének, szilárd elhatározásom volt, hogy tanítani pedig nem fogok. Ez is egyik oka volt, hogy nem adtam be folyamodványomat az Eötvös Kollégiumba felvételre. Egyik, de nem egyetlen. Úgy érzem, itt magyarázatra van szükség.155

155 Ezt a magyarázatot illetve indoklást a memoár sem ezen, sem más fejezetében nem olvashatjuk.

38