Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Mályusz Elemér: Miért lettem történész? A kéziratot sajtó alá rendezte,a bevezetőt írta és jegyzetekkel ellátta Soós István

állt a meleg, mezítláb járt iskolába, így a gúnyolódás nem lenézést takart. Csak afféle gyermekes-diákos megszólás volt.

Szemben a MÁV céljaival, kifejezetten magyarosítás volt a törekvése a tucatnyi intemátusnak, amelyek eleinte már elvégzetteket vettek fel. Ezek az intézmények, szegedi méretek szerint, hatalmas épületeket foglaltak el. Diákjaik egyforma egyenruhát hordtak s csak pántlijuk árulta el, másiknak a tagjai. A délvidékieké világoskék volt, intemátusuk a későbbi jezsuita-központ, a Dugonics tér és a Kálvária utca kereszteződésénél emelkedett. A gyertyánosiak pántlijának színe sötétzöld volt, házuk ugyancsak a Kálvária utcán épült, de egy földszintes ház utcai traktusa gyanánt. Volt azonban egy másik gyertyánosi is, a Szentháromság utcában, talán ugyanaz, amelyet inkább igazgatója, Römer prelátus után neveztek. Gyertyános jómódú délvidéki falu volt, s az inter- nátust ennek lakói alapították a falubeli gyerekek számára, hogy magyar tanulásukat és középiskolai — jobbhatású polgári — iskoláztatásukat megkönnyítsék. Akadt azonban kifejezetten üzleti vállalkozásként működő internátus is.

Ilyen volt a Bohn-féle a Tisza Lajos körúton. Az itt élő diákok pántlija bordóvörös volt. Kifejezetten magyarosítási céllal alakult a Demke. A Délmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület, a patinás Emkét148 utánozva, egy-két évvel Szegedre költözésünk után, „hatalmas” épületkomplexum építéséhez fogott. A Gizella tér, a Tisza Lajos körút és a Boldogasszony sugárút találkozásánál egy fatelepül szolgáló füves telken, két emeletes palota építéséhez. Ablakunkból jól látszott az építkezés, így nyomon követhettem, mint emelkedik a ház: mily óriási tömeg téglát építenek serény kezek vastag falakká, helyezik el emeletenkint a vastag gerendákat, milyen vastagon, a me- szet nem spórolva, malteroznak, miután — ez volt akkor a felfogás — a földszintig nyúló rész után téli szünetet tartottak, mint mondták, hogy a falak kiszáradjanak.

Szüleim más szemmel nézték a fejleményeket. Az ócska Regdon-ház az udvaron futkosó patkányokkal és a lakásból — akkor még — kiirthatatlan svábbogár és ruszin inváziójával szemben, amely a szomszédból kimeríthetetlen utánpótlást kapott, Mamámat folytonos takarításra és bánkódásra serkentette.

Mivel az új épület egyik részét lakásokká képezték ki, mindjárt bejelentkeztünk egy hozzánk illő lakásra. Egy háromszobás volt, de tartozott hozzá egy világos alkalmazotti szoba is. Területileg kicsi volt létszámunkhoz, de akkor még a köztisztviselők fizetésüket két részletben kapták. A negyedévi lakbér a helyi körülményekhez volt szabva: ugyanazon állás betöltője Budapesten a dupláját kaphatta kisvárosi kollégáinak, így mi is csak addig a határig mehettünk el, ameddig Apa lakbére megengedte. Az átköltözés nem volt zavartalan.

A felmondott lakást november 1-re el kellett hagynunk, ugyanakkor az új még nem volt beköltözhető állapotban. így két napra szállást kellett keresnünk magunknak, bútorainknak is. Ezt sikerült megtalálnunk házi orvosunk, a jó öreg Kovács József — Kovács Ödönnek a szegedi egyetem Horthy-korszakbeli orvos magántanára apjának — Árpád utcai, félig-meddig üresen álló házában. Ez ugyan két emeletes épület volt, de még az árvíz előtt épült s annyira elhanyagolt, hogy a sok szobás lakások jobbára üresen állottak. Híre ijesztő volt: a svábbogarak, mint mondták, tömegben lepték el. Ért148 Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.

34