Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

tézmény diákjai voltak egy épületben összezárva. A bölcsészek örökös olvasásra voltak ítélve, s éjfelekig meg tovább fenn kellett maradnunk; velünk a jogászok, akik a vizsgaidőszakot kivéve, szabadabban bánhattak az idejükkel. Ők rendszeresen éjfél után jártak haza, rádióztak, zajongtak sokszor reggelig a szobáikban, délelőtt sem igen mentek órára, zavarták a nyugalmunkat. De a legnehezebben elviselhető az volt, hogy a felső emeleten ipari tanulók laktak, akiket nagyon katonás fegyelemben tartottak, minden hajnalban öt órakor tornázni kezdtek hangos vezényszavakra, mint a katonák, óriási dübörgéssel, legalább fél órát.

Ez a szörnyű zaj engem annyira megviselt, hogy negyedéves koromban hónapokig kínzó alvászavarban szenvedtem, s hiába próbáltam az igazgatónál protestálni, nem történt semmi.

Egyébként a közös szegénység és összezártság fejlesztette ki bennünk a szolidaritás szellemét. Különösen a szobatársak éltek amolyan testvéri közösségben, összetartottunk jóban-rosszban, megosztoztunk — óriási lakomát csapva — az otthonról kapott küldeményeken. Harmad-negyedéves korunkra pedig összefogtunk, s eljártunk vagonokat kirakodni. Ezzel elértük, hogy mindig legyen — mint „aranytartalék” — egy üveg zsír az ablakban, s kiegészítettük a siralmas menzakosztot jó vastagon megkent kenyerekkel. Természetesen együtt jártunk szórakozni is. Hetente néha kétszer is moziba mentünk. Válogatás nélkül megnéztünk mindent, amit játszottak. 1,30-as jegyért lehetett ülni a legelső sorban. Azt mindig egyetemisták töltötték meg. A négy évből — úgy emlékszem — két évben volt színházbérletem is. Ez kiváltságos helyzetnek számított. De a színházba alkalmanként is eljártunk.

Húszéves korában az ember szeret táncolni, szórakozni. De mit csináljon, ha szegény, mint a templom egere? Voltak ugyan amolyan házi, egyetemen belüli táncrendezvények, ezt a DISZ szervezte, de jelentősebb bálokra évente egyszer került sor. Az „alapszervezeti” szórakozások eléggé színtelenek, egyhangúak voltak, ezekre rányomta a bélyegét a kicsit kötelező jelleg. Az évfolyamtársak egymás között, ha csak valamilyen szerelem nem szövődött, nem érezték igazán jól magukat.

Eljártunk viszont rendszeresen az alsóvárosi vasutas otthonba — a „Kapcába” —, meg néha más művelődési házba, középiskolai bálákba. A belépő általában 5 forint volt, ezt valahogy kigazdálkodtuk, aztán másra nem is telt a pénzünkből. Sokszor gondot okozott az öltözet. Velem is előfordult egyszer, hogy nem volt rendes télikabátom, mikor megismerkedtem egy szép lánnyal. Randevúimra aztán egyik társam kölcsönadta mindig a kabátját, de egy idő múlva abba kellett hagynom az udvarlást, mert állandóan mégse viselhettem a kölcsönkabátot, meg arra az egy-egy szimplára sem telt rendszeresen, amivel be lehetett ülni egy presszóba.

Az évfolyamon kibontakoztak, persze, korai szerelmek s ebből házasságok. Volt, ahol gyerek is született, ezeknek emberfeletti erőfeszítésébe került tanulni és családdal megélni. A többség nem is merte vállalni sem a kitartó udvarlást, sem a házasság terhét. Lányhallgató társnőink néha meg is kérdezték, miért nem udvarolnak, járnak lányokkal a fiúk? Sok szép lány volt köztük, a többségnek nem volt partnere. A kama- szos diákszerelmeken már túl voltunk, komolyabbra pedig felelősséggel nem gondolhattunk. így a szerelmek, hiszen voltak ilyenek, a kettő között lebegtek: megvolt a kamaszkori játékosságuk, de hiányzott belőlük a mindentvállalás felnőtt bátorsága. Emlé285